Bár Végh Antal, a Teremtőhöz az ezredfordulón megtért író-szociográfus – nem mellesleg a Miért beteg a magyar futball? című botránykötet szerzője – szerint már az 1970-es években is csak az öregek és a pesti néprajzosok ismerték Erdőhát vidékét, Csillag Péter újságíró talált olyan személyt, aki jól kiismeri magát a vidéken. Tukacs Lászlónak hívják. Az 50 éves férfi túristvándi tanító, népművelő, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei futball meghatározó alakja, szervező, edző, ma is aktív futballista. Az ország keleti szegletéből minden létező pályáról van legalább egy története, de arról is tud mesélni, amelyiken már évtizedek óta almafákat pásztorolnak. Az ő történeteit szerkesztette kötetbe Csillag Péter Ha a pályák mesélni tudnának... címmel.
Azért is értékes a könyv, mert a futballról nehéz ma érvényeset, érdekesen írni. Beharangozó, tudósítás, visszatekintő, ez a futballtálalás és -fogyasztás örök körforgása – annak, aki miután ráunt, nem szállt ki belőle. Közben bukdácsolás az edzők, játékosok nem korhadó közhelytuskóiban, no meg a futballról meghonosított sajtónyelvben: „küzdelmes mérkőzés”, „három pontért utazunk”, az „öltözőben maradt a csapat”... A sor még hosszú. Arról nem beszélve, hogy a hagymázas brandépítés – mint például az én NB I-es csapatomnál – nem bírja el az őszinteséget, utóbbi sajnos a nyomdafestéket sem a sportnapilapnál. Ebből az őszinteségből és szenvedélyből őriz valamit a megyei futball, ide kalauzolja az olvasót a Tukacs–Csillag-páros – utóbbi éppen a Nemzeti Sport több műfajban is bizonyított munkatársa.
A szerzők a fehérgyarmati járás azon futballpályáit járták végig, ahol az 1970-es nagy szamosi árvíz után futballcsapat működött. Az akkori 39 együttes kétharmada azóta megszűnt – némelyik faluban már a gyep sincs meg –, már csak 14-ben „nyomozzák a labdát” hétről hétre.
Nem állít a szerző valótlant: hamisíthatatlan falusi futballtörténetek révén követhető nyomon, milyen folyamatok vezettek a csapatszám drasztikus apadásához. A közben megelevenedő személyek a helyieknek ismerősek, más olvasóknak érdekes emberek, akikről e kötet nélkül talán csak a szűk családban maradtak volna emlékek.
Ám ez a könyv legalább annyira szól a magyar falvak sorsáról is – a háztáji gazdálkodás sok helyen a futballal együtt múlt ki –, a régi és új generációkról, a vidéki életről. Így aztán hely- és sporttörténet, bizonyos értelemben pedig szociográfia is Csillagék könyve, amely nem esik le a polcról Végh Antal kötetei mellől sem.
Méltán esik szó benne a – ma jó értelemben vett civileknek mondott – helyi szervezőkről, akik nem a taóból csurranó melegítőért, hanem sportszeretetből, elhivatottságukkal szerveztek meg és tartottak életben egy-egy csapatot. Az én hajdúsági falumban is ilyen embereknek köszönhetően maradt életben nehéz időkben a kézilabda. Hiányuk talán csak akkor tűnik fel, amikor nyugdíjba mennek, vagy a tolakodó politikus nyugdíjazza őket. Márpedig ők, a szervezők azok, akik a mérkőzésre kijáró szurkolók révén közösséget építettek. Ez – mint az iskolai tanító példamutatása vagy éppen a falunapi lekvárfőzés hagyománya – táplálja örökkön a lokális identitást, amely még dacol az uniformislábú, világhálótestű globalizációval. És bár az erdővidéki szervezők lehet, hogy fáradhatatlanok, ott sem az örök élet kelyhe hirdeti magát a Sportpresszó sörcsapján. Így amikor velük együtt egy-egy futballcsapat is elszenderedik, a helyi identitás is fakul, kevésbé eleven.
„Az egyszerű falusi tanító” – ez Tukacs László önmeghatározása – szerint nincs mivel dicsekedni más téren sem. Mint mondja, a magyar futball ugyan átélt két világháborút, ’56-ot, a rendszerváltást, de úgy látja, a Facebookkal nem bír... Jobban kellene figyelni a hátországi töprengőkre, ahol különben a futballfinanszírozás egészét érintően is vannak észrevételek.
Az sajnos nem derül ki, hogy miért éppen az 1970-es Szamos-árvíz a korszakhatár, és mit változtatott a térségben a sporton kívüli életen. Ám utóbbit szerencsére Végh Antal megírta az Erdőháton, Nyíren című kötetében. Üde színfoltot jelentenek a kötetben a pályákról készült kiállításanyagba illő fotográfiák és csapatképek, illetve az 50-60 évvel ezelőtti, eredeti írásmódot megőrző bírói jelentések. Mivel videoanyagok is készültek az anyaggyűjtés során, az internet népének is befogadható munka született.
Tukacs László – Csillag Péter: Ha a pályák mesélni tudnának... Utazás szatmári legendák nyomában. Rézbong Kiadó, 2021. 3490 Ft
Ez a cikk a Magyar Hang 2022/9. számában jelent meg február 25-én.
