Újhold és Újvidék között ébenlibikókázott, Palicsot élte és írta, folyamatosan a határon billegett maga is. Érdemes az idézett verset egyben olvasni, valóban benne van Tolnai Ottó élete és műve: „ébenlibikókákat ácsoltak / végig a futaki úton / és ott libegett / és ott libegett egész újvidék / ébenlibikókák az éjben / mondottam felijedve anyámnak / igen válaszolta közömbösen / behallatszott a kopogás / nem mondott igazat / hisz bő fehér szoknyában / őt is ott láttam libegni / egy gyöngyházintarziás libikókán / újvidék és az újhold között”. Ott lebegett maga a szerző is: igazat is szólt, közben rögtön fikcióvá alakított, és végül belegabalyodtunk mi is ebbe a bonyolult motívumrengetegbe, kibogozhatatlan kisebbségi világba.
Tolnai Ottó jelenség volt. Központi figura. Megkerülhetetlen alakja a vajdasági irodalomnak. Versben, prózában egyaránt jelentőset alkotott. A Jelenkornál kijött életműsorozatának darabjai is jól mutatják ezt: az újabb versek terjedelmes, Nem könnyű című gyűjteménye, ahogy az 1980 után 2016-ban végre ismét megjelentetett Világpor szintén. Az, ami a vasfüggöny miatt nálunk a maga idejében nem is kerülhetett forgalomba. Thomka Beáta így írt róla egykor a Kortársban: „Tolnai világának, Világporának alapelemei szinte kivétel nélkül olyan tárgyak, formák, anyagok, melyek önmagukban semmiféle költőiséget, semmiféle esztétikumot nem hordoznak. A liszteszsák, a nullás liszt, a vasaló, a karóra, a rongyszőnyeg csak ebben a »porlandósága«, porhanyóssága, látszólagos szétesettsége ellenére is koherens módon felépített költői univerzumban minősülnek költőivé, metaforikussá. Tolnai létrehozott, megalkotott (vers)tárgyai elidegeníthetetlen dokumentumai, realisztikusan leképzett tartozékai annak a földrajzi térrésznek, melyben egzisztálunk.”
Az, hogy ezek a mulandónak tűnő vers- és prózatárgyak ma, bő negyven évvel a kritika születése után is életteljesen jelennek meg a Tolnai-összesben, a szerző megfigyelőképességét, láttató erejét dicséri. Az, hogy észlelte, mennyi minden telelt át, és az elmúlt évek, évtizedek világát, migránsozós közhangulatát is fájdalmasan pontosan jelenítette meg: érzékenységét jelzi. Olvastuk Szeméremékszerek-köteteit is, vele baktattunk a két steril pohárral, és ha el is vesztünk olykor az állomásfőnökség és a kihallgatószoba között, de akkor is örömmel kezdtük újra szálazgatni az egészet. Egy olyan világot, amelyben egyik nap költészeti fesztivál emel a magasba, másik nap hatósági vegzálás ránt a mélybe, hogy az állandóságot népek keveredése és határok biztos bizonytalansága jelentse.
Hét éve, a Szeméremékszerek első kötetének megjelenése után interjúztam is volna vele, ami végül sajnos nem valósult meg. Elutasításról viszont szó sem volt, sokkal inkább kétségekről, rendkívüli alaposságról. Ismeretlenül is közvetlen, azonnali válaszában rögtön szabadkozott, hogy nem fontoskodni akar, „de arról van szó, hogy az egész könyv egyfajta interjú (kihallgatás, vallatás) formájában íródott, ebből kifolyólag elképzelhetetlen számomra, hogy én most ezt a hősöm-alteregóm által eszelőssé fokozott beszédformát csak úgy magamtól folytassam, képtelen vagyok rá, de képtelen vagyok írni is e témában, hiszen nagyon hosszan írtam róla… Egyszerűbben, még teljesen béna vagyok könyvemet illetően, ha megpillantom, megérintem, ez a viszony biztosan meg fog változni…” Végül a könyvbemutató jó alkalmat adott a találkozóra, imponáló nyíltsága, segítőkészsége megmutatkozott ott is. Azóta is reméltem, hogy nyílik még alkalom a nyilvános beszélgetésre. Sajnos másként alakult. Hiába közeledtünk a 85. születésnaphoz, Tolnai személyisége, termékenysége reményt adtak arra, hogy sokáig köztünk lesz még.
A Jelenkor Kiadó főszerkesztője, Nagy Boglárka úgy búcsúzott tőle: „Elment a költő, a semmis kis dolgok énekese, elment a »végtelenbe térdepelve«. A szavak semmit nem mondhatnak. Vitte magával vulkánfíber böröndjében a kékítőgolyókat, gyöngyfüggönyöket, rózsaszín flamingókat – egy olyan vérzékeny világot, amelyet a maga törékeny, mindenre figyelő és mindenre kíváncsi alkatával kimagasló életművében megteremtett. Vajdasági költőnek született, de verseiben, prózájában mágikus univerzummá tágította a szűkös topográfiát.”
Ebben a mágikus univerzumban bolyongunk tovább a következő száz évben is.
