Nem tudom, vakok voltunk-e, vagy éppen azért nem emelkedtek ki ezek a sztorik otthonról, mert bármerre mennénk, megtalálnánk ugyanezeket – írja az újságíró, Pető Péter új, #halálka címmel megjelent regényének narrátora arról, hogy nyomozása során milyen sorsokkal, helyzetekkel, körülményekkel találkozott. Ezzel tulajdonképpen a kötet megírásának, megjelenésének motivációs hátterére is rámutat. Ami az újságírónál az oknyomozás, az a regényírónál a szöveg szerkesztésének alapvető mozzanata: érjenek össze a részek, látszódjon valami nagy egész, derüljön fény rejtett dolgokra, és a sejtések cáfolódjanak vagy igazolódjanak.
Akár detektívregényként is olvasható Pető új könyve, mert az esetek (két fiatal férfi önkezével vet véget életének, egyikük egy fővárosi, a celebvilágban híresnek mondható, másikuk egy kelet-magyarországi, az előzőhöz képest névtelen) leírásával indul a regény, és minden magyarázat szép lassan kerül felszínre. A kerettörténet szerint az elbeszélő, akinek – ha létezik ilyen – véletlenül köze lesz a két ember életéhez, furcsa megszállottsággal kezd utánajárni az eseményeknek, kutatásba kezd, közben – mintegy kiegészítésül – az eseményekhez valamilyen módon kapcsolódó híreket, leírásokat is olvasunk (az egyik ilyen cikket a regényen belül egy Pető Péter nevű újságíró jegyzi a regényes nevű Népszabadságban).
Ezekből áll össze a regény, G. Patrik és T. Gábor élettörténete, akikről az is kiderül, hogy gyerekkorukban barátok voltak, sőt születésükkor majdnem elcserélték őket. (Ez a lehetőség a regény végén merül fel egy pillanatra, esztétikai szakadékot nyitva a szövegnek, ahová – az olvasó nagy szerencséjére – mégsem hullik bele. Nem tudni, a szerző vagy az éles szemű szerkesztő segített elkerülni az „elszappanoperásodást”, de egy csavarral visszavonódik a lehetőség, a gyerekeket mégsem cserélték el – mindenképp dicséret jár érte.)
Ha Pető új regényében csak annyi történne, hogy két sorson keresztül az elmúlt 40 év gazdasági, társadalmi és kulturális folyamataiba kapnánk érzékenyítő betekintést, már elismerés illetné a szerzőt. A jelen regényét írta meg, nem győzünk feszengeni, amikor hatalmi harcokról, politikai vagy egyéb bosszúállásról, leszakadó régiókról, felszínes viszonyokról, a média bulvárosodásáról olvasunk. Ez azonban – ha nem is kevés – de nem több alapvető újságírói teljesítménynél.
A #halálkában ennél többről van szó: Pető, legutóbbi kötetéhez, a Félúton címűhöz hasonlóan nagyobb távlatokban vizsgál, az összefüggéseket hálózatban nézi, ráadásul nemcsak részvétel történik, de megjelenik a részvét is. Figurái, mondataik és gesztusaik, a sorsok nem közömbösek számára. Szó sincs arról, hogy a szereplők tetteit kivétel nélkül helyeselné, hisz épp megmutatja a sokszor tragikus következményeket, de arról igen, hogy az emberről ahhoz közel lépve ír. A szűkebb és tágabb közegében megfigyelt szereplői, ki-ki a maga módján, nem tesznek mást, csak valamilyen értelmet keresnek a létezésben, akarnak valami érvényeset, egyedit. És leginkább boldogok akarnak lenni. Ám a törtető-hedonista és a másokat szolgáló végül egyformán elbukik, és a bukásban nem csupán másoknak van felelőssége.
A két főszereplő életútja az indulásnál és életük végén ér össze, hogy végül teljesen egyforma legyen. A halál egyformává tesz minden embert, vagyis megmutatja, hogy alapvetően nem különbözünk egymástól. A regény azonban azt is, hogy az életben sem különbözünk, hiába a más élethelyzetek, körülmények. Ez az egalitárius szerző hitvallása, és nehéz nem egyetérteni vele. A már említett Félúton című esszéregényben azt írja Pető, hogy „a fejemben nyilván készen áll egy mondavilág, amihez az agyam képeket kereshet”, a #halálkában a történet kiforogja magából a tanulságokat. Így lesz ez az új könyv igazi regény. A szereplők ugyan majdhogynem egyazon tónusban mondják el a maguk monológját – ennyiben zsurnálszöveggel van dolgunk –, de nem is ígér mást a kötet, ott, az elején a besorolás: „hír, regény”. Azt pedig Dürrenmatt Nagy Romolusából tudhatjuk, hogy „jelentések nem változtatják meg a világot. Csak a tények. Mire a jelentés befut, a tények már megtörténtek”. Híreink vannak mások életéről, amelyek utólag, az események megtörténte után futnak be, lesznek tudássá. A tragikum, hogy utólag értékelve rengeteg minden lesz világossá, kap értelmet, és hogy mindez: késő.
Mint a(z egyébként nagyszerű) kötetborító képe, amelyen egy pár megfeszülő izmú láb látható. Úgy tűnhet, valaki emelkedni akar, mint amikor az ember lábujjhegyre áll, hogy magasabb legyen, kilásson, nagyobb legyen. A regényből tudható, ez a kép inkább a halálba való elrugaszkodás pillanatát rögzíti. Utólag tudjuk az igazságot. Bár a környezet tudása a szerencsétlenségek előtt is megvan, csak nincs elmondva, kibeszélve, megvitatva. Megrendítő példa: a közmunkásként dolgozó apa egy nap azt érzékeli, hogy az iskolai osztályával épp arra járó kisfia elfordítja a fejét – „biztos szégyenében”, gondolja –, és nem is néz rá; miközben a fiú úgy emlékszik, hogy hiába nézte mosolyogva, az apja nem nézett rá, mert utálta. Aznap este, például vacsoránál, két-három mondattal elrendezhető lett volna a páros félreértés, de sem este nem volt, sem közös vacsora, sem mondatok.
Még valami erről a furcsa könyvcímről. A „hashtag” olyan jel, amelynek segítségével a nagyvilággal megosztott tartalmat célzottan tudjuk elküldeni. Tulajdonképpen keresőkifejezéseket illeszthetünk a közlendőnkhöz, azaz, magunk kategorizálhatjuk, hogy a szövegünk, képünk milyen hasonló anyagokhoz kapcsolódjon. Elsőre – már munkacímként feltűnt a világhálón – rettenetesen rossz címnek tartottam, most érteni vélem a használatát, egyszerre látva benne, hogy bár a halál a keresőkifejezés, mégiscsak életeket lehet találni.
Pető Péter: #halálka, Kalligram, 2020. 3500 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/30. számában jelent meg július 24-én.
