Nem tudom, vakok voltunk-e, vagy éppen azért nem emelkedtek ki ezek a sztorik otthonról, mert bármerre mennénk, megtalálnánk ugyanezeket – írja az újságíró, Pető Péter új, #halálka címmel megjelent regényének narrátora arról, hogy nyomozása során milyen sorsokkal, helyzetekkel, körülményekkel találkozott. Ezzel tulajdonképpen a kötet megírásának, megjelenésének motivációs hátterére is rámutat. Ami az újságírónál az oknyomozás, az a regényírónál a szöveg szerkesztésének alapvető mozzanata: érjenek össze a részek, látszódjon valami nagy egész, derüljön fény rejtett dolgokra, és a sejtések cáfolódjanak vagy igazolódjanak.
Akár detektívregényként is olvasható Pető új könyve, mert az esetek (két fiatal férfi önkezével vet véget életének, egyikük egy fővárosi, a celebvilágban híresnek mondható, másikuk egy kelet-magyarországi, az előzőhöz képest névtelen) leírásával indul a regény, és minden magyarázat szép lassan kerül felszínre. A kerettörténet szerint az elbeszélő, akinek – ha létezik ilyen – véletlenül köze lesz a két ember életéhez, furcsa megszállottsággal kezd utánajárni az eseményeknek, kutatásba kezd, közben – mintegy kiegészítésül – az eseményekhez valamilyen módon kapcsolódó híreket, leírásokat is olvasunk (az egyik ilyen cikket a regényen belül egy Pető Péter nevű újságíró jegyzi a regényes nevű Népszabadságban).
Ezekből áll össze a regény, G. Patrik és T. Gábor élettörténete, akikről az is kiderül, hogy gyerekkorukban barátok voltak, sőt születésükkor majdnem elcserélték őket. (Ez a lehetőség a regény végén merül fel egy pillanatra, esztétikai szakadékot nyitva a szövegnek, ahová – az olvasó nagy szerencséjére – mégsem hullik bele. Nem tudni, a szerző vagy az éles szemű szerkesztő segített elkerülni az „elszappanoperásodást”, de egy csavarral visszavonódik a lehetőség, a gyerekeket mégsem cserélték el – mindenképp dicséret jár érte.)
Ha Pető új regényében csak annyi történne, hogy két sorson keresztül az elmúlt 40 év gazdasági, társadalmi és kulturális folyamataiba kapnánk érzékenyítő betekintést, már elismerés illetné a szerzőt. A jelen regényét írta meg, nem győzünk feszengeni, amikor hatalmi harcokról, politikai vagy egyéb bosszúállásról, leszakadó régiókról, felszínes viszonyokról, a média bulvárosodásáról olvasunk. Ez azonban – ha nem is kevés – de nem több alapvető újságírói teljesítménynél.
A #halálkában ennél többről van szó: Pető, legutóbbi kötetéhez, a Félúton címűhöz hasonlóan nagyobb távlatokban vizsgál, az összefüggéseket hálózatban nézi, ráadásul nemcsak részvétel történik, de megjelenik a részvét is. Figurái, mondataik és gesztusaik, a sorsok nem közömbösek számára. Szó sincs arról, hogy a szereplők tetteit kivétel nélkül helyeselné, hisz épp megmutatja a sokszor tragikus következményeket, de arról igen, hogy az emberről ahhoz közel lépve ír. A szűkebb és tágabb közegében megfigyelt szereplői, ki-ki a maga módján, nem tesznek mást, csak valamilyen értelmet keresnek a létezésben, akarnak valami érvényeset, egyedit. És leginkább boldogok akarnak lenni. Ám a törtető-hedonista és a másokat szolgáló végül egyformán elbukik, és a bukásban nem csupán másoknak van felelőssége.
A két főszereplő életútja az indulásnál és életük végén ér össze, hogy végül teljesen egyforma legyen. A halál egyformává tesz minden embert, vagyis megmutatja, hogy alapvetően nem különbözünk egymástól. A regény azonban azt is, hogy az életben sem különbözünk, hiába a más élethelyzetek, körülmények. Ez az egalitárius szerző hitvallása, és nehéz nem egyetérteni vele. A már említett Félúton című esszéregényben azt írja Pető, hogy „a fejemben nyilván készen áll egy mondavilág, amihez az agyam képeket kereshet”, a #halálkában a történet kiforogja magából a tanulságokat. Így lesz ez az új könyv igazi regény. A szereplők ugyan majdhogynem egyazon tónusban mondják el a maguk monológját – ennyiben zsurnálszöveggel van dolgunk –, de nem is ígér mást a kötet, ott, az elején a besorolás: „hír, regény”. Azt pedig Dürrenmatt Nagy Romolusából tudhatjuk, hogy „jelentések nem változtatják meg a világot. Csak a tények. Mire a jelentés befut, a tények már megtörténtek”. Híreink vannak mások életéről, amelyek utólag, az események megtörténte után futnak be, lesznek tudássá. A tragikum, hogy utólag értékelve rengeteg minden lesz világossá, kap értelmet, és hogy mindez: késő.
Egy hasonlatban Sarka Kata és I. Erzsébet
A legalkalmasabb karácsonyi ajándékok sorában mindenképp előkelő helyet foglalhat el Csunderlik Péter és Pető Péter legújabb közös könyve.
Mint a(z egyébként nagyszerű) kötetborító képe, amelyen egy pár megfeszülő izmú láb látható. Úgy tűnhet, valaki emelkedni akar, mint amikor az ember lábujjhegyre áll, hogy magasabb legyen, kilásson, nagyobb legyen. A regényből tudható, ez a kép inkább a halálba való elrugaszkodás pillanatát rögzíti. Utólag tudjuk az igazságot. Bár a környezet tudása a szerencsétlenségek előtt is megvan, csak nincs elmondva, kibeszélve, megvitatva. Megrendítő példa: a közmunkásként dolgozó apa egy nap azt érzékeli, hogy az iskolai osztályával épp arra járó kisfia elfordítja a fejét – „biztos szégyenében”, gondolja –, és nem is néz rá; miközben a fiú úgy emlékszik, hogy hiába nézte mosolyogva, az apja nem nézett rá, mert utálta. Aznap este, például vacsoránál, két-három mondattal elrendezhető lett volna a páros félreértés, de sem este nem volt, sem közös vacsora, sem mondatok.
Még valami erről a furcsa könyvcímről. A „hashtag” olyan jel, amelynek segítségével a nagyvilággal megosztott tartalmat célzottan tudjuk elküldeni. Tulajdonképpen keresőkifejezéseket illeszthetünk a közlendőnkhöz, azaz, magunk kategorizálhatjuk, hogy a szövegünk, képünk milyen hasonló anyagokhoz kapcsolódjon. Elsőre – már munkacímként feltűnt a világhálón – rettenetesen rossz címnek tartottam, most érteni vélem a használatát, egyszerre látva benne, hogy bár a halál a keresőkifejezés, mégiscsak életeket lehet találni.
Pető Péter: #halálka, Kalligram, 2020. 3500 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/30. számában jelent meg július 24-én.
