Az ember végül eljut oda, hogy élje akár itt le az életét, mégis Máraival együtt tegye fel magának a kérdést: „össze tudod még rakni a Margitszigetet?” Hiszen nincs menekvés, eljön a számvetés ideje, amikor már „emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek”. Vagy vegyük Apollinaire-től az Égöv című remeket, benne korok és kultúrák visszaidézésével, siratva a mulandóságot: „Párisban jársz ma és az asszonyok hada csapzott a vértől ó ne is emlékezz / Így történt míg a szépség ép lealkonyult és elfeledni ezt is épp elég lesz.”
Hasonlókról olvashatunk a 91 éves Sándor Iván regényében – az emlékezet mozgásba lendülését itt szintén az európai kultúra és egyetemes művészet fontos helyei, nagy alakjai szegélyezik. Az Amit a szél susog hőse, Z. jeles értelmiségi, aki egykori fontos helyszíneken igyekszik rábukkanni valami lényegire, összevetve a megváltozó világot a korábban ismerttel, illetve az általa látottakat a történelem századainak-ezredeinek viharaival. Így egyszerre látja a leszboszi menekülttábort és az ókori Athén harcát Szicíliával, az Akropoliszhoz araszoló turistatömeget vagy egy kortárs előadócsoport Oidipusz-értelmezését. Az általa kedvelt szállónál felidézi, hogy Schönberg ugyanitt lakott egy rövid ideig 33-ban, épp akkor, amikor Hitler tisztogatni kezdett – ugyanazokon a helyeken járunk, ahol egykor gyilkoltak és romboltak, és ahol nagy kultúrák emelkedtek, hogy aztán hanyatlásnak induljanak.
Sándor Iván regényének nézőpontja persze ebből a szempontból kimondottan elitista, amit jól tükröz a kevésbé kiváltságos helyzetben lévő tömegek bemutatása. Őket Z. hol az aktuális értelmiségi minimumnak megfelelően sajnálja, egyáltalán, hajlandó meglátni (mint a leszboszi szerencsétlen menekülteket), máskor csak bosszankodik rajtuk, mint a déli palota egykori bejáratánál útját álló csuklyás őrön. („Egy senki, gondolta Z. a dülledt szemét, a vastag ajkát, a rendezetlen szakállát figyelve, hatalmi ember” – érkezik a reflexió. Csak hát valószínű, hogy ennek a „hatalmi embernek” az anyagi helyzete és kapcsolati hálója nem a világ bebarangolását, maximum egy lillafüredi nyaralást tesz lehetővé.)
Aztán ott van Z. társa, Lil, aki felidézi, hogy „a Vatikáni Múzeumban van az egyetlen fennmaradt Mnémoszüné-szobor, mikor ott jártam, restaurálták a műhelyben, hiába mondtam, hogy én is restaurátor vagyok, nem engedtek be.” Ebben a részben is felfigyelhetünk a fontos kulturális emlékekre, a véletlen szeszélyére (egyetlen példány maradt fenn – éppen helyreállították), de akár arra is: mégis, miért gondolja egy látogatóként érkező restaurátor, hogy őt be kellene engedni a Vatikáni Múzeum műhelyébe?
Hőseink önképe mellett lenyűgözőbb, ahogy Z. átszűri emlékezetén az egykori és mai sorsokat, prousti szellemben merengve a tűnő időn, és közben az előttünk álló ismeretlen jövő csodáján: „Mindig foglalkoztatta az Idő, s most úgy érezte, korábban soha, hogy az Idő magába foglalja az ismeretlent, az ismert helyek élményein túl a még elképzelhetetlent is. (…) Boldogság töltötte el, hogy van még kedve ismeretlen emberek sorsához közeledni, ismeretlen történetekben részt venni.”
Sándor Iván: Amit a szél susog, Magvető, 2020, 2999 Ft
