Életének 85. évében csütörtökön elhunyt Tamás Menyhért Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, a nemzet művésze, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja – tudatta az MMA csütörtökön. Tamás Menyhért a bukovinai Hadikfalván született 1940. július 24-én. A Tolna megyei Kisdorogon nőtt föl, gimnáziumba Bonyhádon járt. Miután 1961 és 1963 között elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Újságíró Iskoláját, hét évig a Hírlapkiadó Vállalatnál tevékenykedett. 1968-ban került a Népszava Kiadó vállalatához, ahol előbb az irodalmi rovatot, majd a kulturális rovatot vezette. 1990–1991 között a lap főszerkesztő-helyettese lett – idézték fel a közleményben. Azt írták, hogy Tamás Menyhért epikus hajlamú lírikusnak nevezte önmagát, akinek műveiben meghatározó a népköltészeten alapuló látomásos-szimbolikus nyelvformálás, a tárgyias történetmondás. Prózája hitelesen mutatja be a 20. századi magyar történelem örökségét és a modern kori emberi tragédiákat. Verseiben, regényeiben a bukovinai székelyek tragikus élményeit, a Kárpát-medencei kisebbségek sorsközösségeit örökíti meg – fogalmaztak a közlők.
Tamás Menyhért munkásságát 1984-ben József Attila-díjjal, 2015-ben Magyarország Babérkoszorúja elismeréssel jutalmazták. 2019-ben életművét Kossuth-díjjal ismerték el. 2023-ban írói munkásságát Magyar Örökség díjjal jutalmazták. 2024-ben elnyerte a Nemzet Művésze kitüntető címet. Még ebben az évben a Digitális Irodalmi Akadémia rendes tagjává választották. 2011–től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja; 2014–2020 közt az MMA elnökségi tagja volt. Tamás Menyhértet az MMA saját halottjának tekinti.
Tamás Menyhérttel 2021-ben készített interjút a Magyar Hang, Göncz Árpád és Illyés Gyula barátságáról, a Szép Szó nevének betiltásáról és arról a napról is beszélgettünk, amikor megkapta Szabó Lőrinc halálhírét. „Engem voltaképpen az országút nevelt és hozott haza, ha egyáltalán hazahozott. Merthogy így szoktam mesélni: 1940-ben, Bukovinában születtem, és még nem értem haza. Kicsit kemény mondat, tudom. Tizenkilenc éves koromig Tolna megyében éltem, Kisdorogon” – fogalmazott akkor. Felidézte, hogy nyolcvanadik születésnapját ünnepelték, és valaki azt találta mondani, legszívesebben Kazinczy nyelvújításához hasonlítaná nyelvmentő igyekezetét. „Ezt annyiban árnyalom, hogy én az Erdély szívéből kiszakadt bukovinai közösség nyelvújítás előtti nyelvhűségét próbálom menteni, korszerűsíteni. Aligha vitatható: ez a nyelv képi nyelv, láttató nyelv, a szavak kisugárzása pontosan jelzi, milyen mélységből szivárog elő. Emiatt is vált benső parancsommá, hogy eleimhez hasonlóan, tiszteléssel műveljem – ha azt akarom, hogy túléljem időmet. Szerkesztés alatt van az a kritikákban, esszékben hazautamat kísérő, nyelvi újdonságaimat felmutató kötet, amelyben rangos szerzők elemzik szépirodalmi-nyelvi munkásságomat. Igazán most döbbentem rá, hogy mit is tettem le az asztalra. Sütő Andrástól Határ Győzőig, Görömbei Andrástól Alföldy Jenőig és Vasy Gézáig sorolhatnám a méltatók sorát” – mondta.
„Volt olyan költői estem, amin Konrád György és Csurka István is megjelent”
Tamás Menyhérttel Göncz Árpád és Illyés Gyula barátságáról, a Szép Szó nevének betiltásáról és arról a napról is beszélgettünk, amikor megkapta Szabó Lőrinc halálhírét. Interjú!
