Az idő mindent lerombol, szólt Gaspar Noé hírhedt Visszafordíthatatlanjának jelmondata. A francia rendező brutális történettel igazolta mindezt, visszafelé játszódó filmje örökre belénk véste: ami elmúlt, nem tér vissza többé. Rakovszky Zsuzsa fő témája szintén az idő pusztítása, még ha ő jóval szelídebben is példázza mindezt a francia botrányfilmesnél. Az 1981-es első kötet, a Jóslatok és határidők óta valamiféle nyughatatlanság, riadt melankólia lengi be a költőnő verseit. Mint Dsida Jenő csodálatos művében, az Elárul, mert világít címűben: „Mit is kell megkeresni? Félek. / A választ későn mondja ki / az elfehérült szájú lélek. (…) Aki él, nem rejtőzhet el. / Jön. Itt van már. Egész közel.”
Rakovszky verseiben is sűrű gazzal benőtt, éjsötét udvarokon gázolunk. Gyermekkorunk udvarára vágyunk vissza, tudni sem akarunk a közben elszaladt évekről, a közelgő sötétségről. Az Állapotváltozások című kötet, ami harminckilenc év verseiből válogat, pontosan megmutatja, hogyan tér vissza mindig ugyanahhoz a témához Rakovszky, más-más oldalról megközelítve, de hangulatilag kifejezetten egységesen kezelve a kérdést.
Akadnak persze másféle költemények is, köztük két olyan közéletibb darabbal, amik az elmúlt negyven év legjobbjai közé is bátran odahelyezhetőek. Az egyik az 1989-es Decline and Fall, ami a kommunizmus bukásakor rémisztő pontossággal jósolta meg, miben várható valóban változás: „Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp / az alkotmányjogi vagy hadtörténeti / fogalmakról elnevezett mozik / és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP, / a takarékos életvitel előnyeit / reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra el / a vendéglátóipari vállalat / kerületi üzemegységei, a csorba / kávéscsészék, el a csővázas műanyag / ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas / üdítőitalok, naranccsal, napkoronggal / címkéjükön.”
Rakovszky pontos megfigyelő, mikrokörnyezetünk minden részletére odafigyel, aztán kíméletlenül lajstromba is vesz, a közügyeinket illetően ugyanúgy, ahogy a privát kozmosz esetében. Utóbbi persze hasonlóképp fájdalmas lehet: „Most hallom csattogni a habverőt, / csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán. / Szilánkká omlott nagytükör előtt / ruhát cserél a két rég holt kamaszlány. // Hárslomb alatt, anyám mellén fejem, / az állott, mézsűrű melegben félig alszom. / Még hallom, egy öreg hang részegen / bizonygatja anyámnak, hogy szebb, mint a menyasszony.”
Aztán a legutóbbi nagy politikai vers, a Megjöttek! már a 2018-as Történésekben volt olvasható. Benne a fájdalmas „egyszer lent, egyszer fent”-tel, melyben az igazán győztes pozíció a lenti, hiszen ott mindig a jó ügyért küzdhetünk: „Most a mi őreink járkálnak éjjelente, / figyelve éberen, hogy ha öten-hatan / összeverődnek egy-egy házban vagy utcasarkon, / mi ellenőrizzük: melyik naptár szerint / tartják meg a húsvétot s a karácsonyt. / (…) miközben / mi látjuk az ő szemükben, amit / ők láthattak korábban a miénkben: / a meghunyászkodással leplezett / gyűlöletet, igen, de nemcsak azt, / hanem – és ez a szörnyű! – / valami fényes, győztes csillogást is, / a vesztes diadalmas örömét, / akinek a világ most hirtelen / egyszerű lett: fehér és fekete, / a boldog bizonyosságot, hogy Isten / mellettük áll, hogy az ő ügyüket / karolja fel, hogy náluk az igazság, / amely mindig az áldozatoké – / mivel fordult a kocka… és hogy jaj, jaj nekünk!”
Az idő ezúttal is épp olyan kíméletlen, mint amikor ábrándos gyermekkorunktól, nagyszüleinktől választ el végleg minket. Nekünk pedig marad, hogy azon töprengjünk tovább, a jelen helyett csak a folyamatos múlt létezik-e tényleg. Illetve, hogy az idő micsoda, egyirányú utca, vagy olyasmi, ami valójában nem is egy meghatározott irányba halad, hanem mindig csak az adott pillanatot nyújtja, benne tűnékeny korok végtelennyi fantomfájdalmával. Megrázó költészet ez.
Rakovszky Zsuzsa: Állapotváltozások, Magvető, 2020, 3499 Ft
