Magyarországon a felnőtt lakosság kicsivel több mint tizede vesz rendszeresen a kezébe könyvet – derült ki a Tárki nyáron végzett reprezentatív vizsgálatából. Másfél évtizede sem volt okunk a büszkeségre – 2005-ben készült legutóbb hasonló felmérés –, akkor a válaszadók negyede mondta azt, hogy naponta olvas, mostanra a közönség megfeleződött. Az olvasók körében a szépirodalom a legnépszerűbb, mivel a kategóriát műnemre már nem bontották fel, így legfeljebb csak feltételezhetjük, hogy ezen a néhány százezres csoporton belül viszonylag kicsi a líra, és még szerényebb a kortárs költészet iránt érdeklődők tábora.
A tendencia egyértelműnek látszik: hacsak Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója nem társadalmiasítja a könnyűzene mellett a szépirodalmat is, újabb tizenöt év múlva alig maradnak versolvasók Magyarországon. Egyelőre azonban még a Tárki következő vizsgálatának boldog múltjában élünk, így magyarul is megjelenhetett, és talán még közönségre is talál az elmúlt fél évszázad világirodalmának két meghatározó verseskötete. Az amerikai John Ashbery Önarckép konvex tükörben (Self-Portrait in a Convex Mirror), és a norvég Tor Ulven Türelem (Det tålmodige) című műve a 21. Század Kiadó és VersumOnline költészeti portál együttműködésének köszönhetően látott napvilágot.
„Hátranéztem / a parti homokra, / ahol egy beteges emberszabású / nyomát / hagytam magam után, valakiét / aki elsüllyedt / aki nincs már / a hátrahagyott / nyomain kívül.” Tor Ulven költészetében az emberi – ami inkább emberszabású – feloldódik a létezésben. Bár a kiindulópontja szinte mindig a humánum, a tekintet végül egy nem emberi látványon pihen meg. Elmosódnak a határok az élet különféle szintjei között: „Annyira / egyszerűvé válni / hogy az ember szinte / eltűnik. / Csak némi / érdesség / tapintható. / Állati / csigolyák. / Egyszemű / beszélőkórus.” És nemcsak a megörökített látvány, de a beszélő is megszűnik emberinek lenni, és visszatér a mohás kövek alá, a földbe, ami ősibb, mint minden kimondott szava.
Erre a dehumanizálásra utal a kötet címe is, ahogy arra Vajna Ádám fordító az utószóban felhívja a figyelmet. Norvég eredetiben a türelem előtti „det” névmás nem személyre, hanem dologra utal, vagyis a türelem nem emberi, hanem valaminek, egy embertől független létezésnek a türelme. – Ahogy Ulven fogalmaz a kötet címével kapcsolatban, a „kövek, a sírkövek a türelmesek. Nem a gyászmenet” – írja Vajna. A kövek türelmében feleslegessé válik az idő, ezzel pedig az utolsó, és legfontosabb emberi vonás is tűnik el a költészetéből.
Tor Ulven mitikus világa azonban mégis végtelenül emberi. Hiába bomlik fel a beszélő az időtlen földben, az a néhol hátborzongató, néhol szürreális képalkotás, amely a költészetét jellemzi, a bizonyosság és bizonytalanság folyamatos játéka a létezés határain, visszarángatja az embert a térbe és időbe, ahonnan eltűnni látszott. „Téged még / restaurálni / fogunk, mindegy, / mennyire kőhalomnak / tűnsz, / és a letaposott nevedet / megtaláljuk / írott forrásokban, / jéghideg, tüskés / vízben.”
Az 1953-ban, Oslóban született Tor Ulven életét is a mítosz csendje lengte körül. Szinte sosem tette ki a lábát a családja külvárosi házából, egyetlen interjút adott, és még a díjátadókra is mást küldött maga helyett. A kilencvenes évekre a költő rejtőzködő távollétében a norvég irodalom csodált tüneménye lett, az 1987-ben megjelent Det tålmodige generációja vezető lírikusává tette. 1995-ben, egy nappal azt követően, hogy a Svéd Akadémia nagy presztízsű díjjal ismerte el munkásságát, öngyilkos lett. Eltűnt, mint verseinek nem-emberi beszélője, és a létezés e törékenysége, illékonysága újabb jelentésrétegként telepszik a költészetére, amely időtlenségében is a pusztulás atavisztikus tapasztalatát hordozza magában. Még akkor is aktuális lesz, ha már csak az emberszabásúak nyomai maradnak a parti homokban, és senki sem lesz, aki észrevegye azokat. Pontosabban, akkor lesz csak igazán időszerű.
John Ashbery másfajta mítoszt alkotott. Költészetében a beszélő közelebb áll az önmagára reflektáló nyelvhez, mint a kövek időtlen csendjéhez. Az 1975-ben megjelent – magyarul Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor és Mohácsi Balázs fordításában olvasható – kötet címadó, csaknem 500 soros hosszú versében az amerikai költő a XVI. században élt itáliai manierista mester, Parmigianino egyik leghíresebb alkotása, a bécsi Kunsthistorisches Museumban látható Önarckép domború tükörben című festményét megidézve végzi el művészetfilozófiai számvetését.
„Az adott napszak, vagy a fény sűrűsége, / Mely arcához rögzül, eleven / Épségben őrizte meg az érkezés ismétlődő / hullámaiban. A lélek megalapítja önmagát. / De milyen messze úszhat ki a szemen keresztül, / Hogy még biztonságosan visszatérjen? Mivel a tükör / felszíne domború, a táv jelentősen / Megnő; s ez épp elég, hogy bizonyítsa, / A lélek fogoly, kivel emberségesen bánnak, függésben / Tartják, és így képtelen távolabbra jutni, / Mint a képre szegeződött tekinteted.”
John Ashbery 1927. július 28-án született a New York állambeli Rochesterben. Tizenkét éves korában elvesztette három évvel fiatalabb öccsét, és vele együtt kettejük varázslatos erdei királyságát, ahová egész életében megpróbált visszajutni. Az ötvenes évektől a New York-i iskola néven emlegetett költői csoporthoz sorolták, bár ő maga igyekezett elhatárolódni a kategorizálástól, ám az önreflexív, a nyelvi megformálást, a kifejezhetőséget témává tevő poétikájával skatulyák nélkül nem nagyon tudtak mit kezdeni a kritikusok. Ashbery sokáig az „érthetetlen költő” maradt, aki azonban a beszédmódot radikálisan megújító költészetével több generáció előtt nyitott új utakat. Költészetének erejét jelzi, hogy életműve sokak számára a mai napig hivatkozási alap, mérce és teljesítendő feladat.
Ashbery 2017 szeptemberében hunyt el, halálával – ahogy azt Krusovszky Dénes írja a kötet epilógusában – az amerikai költészet meghatározó korszaka ért véget. Nem csupán egy nagy generáció utolsó képviselője távozott, de a kísérletező, „metafizikus, ugyanakkor nagyon erősen nyelvcentrikus líra” is eltűnni látszik.
Ahogy a közönség is veszélyesen zsugorodik, mi azonban azon szerencsés kevesek között vagyunk, akik még életben tarthatjuk a lírát, és felfedezhetjük a homokban az emberszabásúak hátrahagyott nyomait. Köszönhetően elsősorban a VersumOnline csapatának, amely felbecsülhetetlen munkát végez a kortárs költészet fordításával. A 21. Század Kiadónál megjelent kötetek mellett nem mellékesen a friss irodalmi Nobel-díjas, Louise Glück több versét is az ő közreműködésük révén olvashatjuk magyarul.
c. Ford.: Vajna Ádám. 21. Század Kiadó. 2890 Ft
John Ashbery: Önarckép konvex tükörben. Ford.: Krusovszky D., Lanczkor G., Mohácsi B. 21. Század Kiadó. 2890 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/43. számában jelent meg október 22-én.
