Történetek Major Tamástól Vidnyánszky Attiláig, John Lukacs századfordulós Budapestje és objektív művek egy tények utáni világban. Ezek voltak idén a kedvenc könyveink. 1. rész.
Csáki Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni
Nem tudom, hogy ez bátorság-e – mondta a Magyar Hangnak adott interjújában Cserhalmi György a portrékötetéről. Olvasóként nem lehetnek kétségeink: ez bátorság. Az óvatoskodás, mellébeszélés és politikai helyezkedés közepette a Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni című könyv olyan, mintha egy áporodott levegőjű szobában hirtelen minden ablakot kitárnánk. A címszereplő lefegyverző nyíltsággal és őszinteséggel beszél az életéről, nem kímél senki és semmit – legkevésbé saját magát.
A Kossuth-díjas és a Nemzet Színészének választott Cserhalmi Györgyöt Csáki Judit színházkritikus, újságíró, műfordító kérdezi, ám beszélgetés-sorozatuk nem a hagyományos interjúformát követi: nincsenek kérdések, csak válaszok (a színész folyamatosan reflektál a partnerére, így mindig tudjuk, hogy éppen mire felel, de a kérdések nem jelennek meg a szövegben). Kockázatos szerkesztői döntés, de bejött, a kronológiát és gyakran az egyes fejezetek elején felvetett tematikát is felrúgó, rapszodikus, helyenként kaotikus, látszólag korlátlanul áradó történeteknek nehéz ellenállni. Persze Cserhalmi György életét valószínűleg képtelenség unalmasan elmondani, de a saját előadásában, és ebben a monológ és a párbeszéd közötti hibrid formátumban válik közkinccsé mindaz, amit megélt. Nagy szavak, de illenek ide: így lesz általános igazsággá az egyéni sors.
Ehhez persze kell a már említett bátorság és a szabadság, amelyek a színész pályáját egyaránt meghatározták. Koroktól, ideológiáktól és divatoktól függetlenül tört előre, gyakran önpusztító módon harcolva a művészetért. Ha egy lángoló színházat kellett oltani, ment és oltotta, ha neki kellett menni a kétszer akkora henteslegénynek (mert a becsület így kívánta), nekiment, ha pedig harcolni kellett az igazáért az álnok hatalom ellen, megharcolt érte. Belső törvényei néhol fedésbe kerülnek a külvilág elvárásaival, de annál gyakrabban írják felül azokat, és ez a töretlen önfejűség végül erkölcsi rendet teremt a káoszban. Nem kell persze ilyen messzire merészkednünk, a Nem lehet mindennap meghalni a morális merülés nélkül is lebilincselő. Major Tamástól Dajka Margiton át Latinovits Zoltánig, Bódy Gábortól Jancsó Miklóson át Vidnyánszky Attiláig sorjáznak a csodálatos és rémisztő színházi és filmes történetek, amelyekből az elmúlt bő fél évszázad történelme is kirajzolódik. Töredékesen, hiányosan és néha homályosan, vagyis pont úgy, ahogy ember el tudja mesélni az életét. Csáki Judit és Cserhalmi György beszélgetése az év egyik legfelemelőbb olvasmánya.
Csáki Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni. Open Books, 2024.
/Ficsor Benedek/
Cserhalmi György: Túléltünk mindent és mindenkit, ezt is túléljük
A Nemzet Színészét a művészet szabadságáról, a gyermekotthonok állapotáról, Vidnyánszky Attiláról, Csurka Istvánról, a „fikciónak tűnő” betegségéről és a most megjelent portrékötetéről kérdeztük. Interjú!
Krasznahorkai László: Zsömle odavan
Krasznahorkai László 2024. január 5-én ünnepelte a hetvenedik születésnapját, és a kerek évfordulóra meglepett bennünket a Zsömle odavan című regényével. Valóban meglepetés volt a kötet, amelyben a szerző kiröhög mindent: az országot, a társadalmat, és végül saját magát, valamint az alkotás folyamatát is. A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Báró Wenckheim hazatér és Herscht 07769 szerzője nem ismert tréfát, ha a pusztulásról volt szó. Esőben ázó, sárban dagonyázó, reménytelen tájain végromlásra ítélt szerencsétlenek jártak haláltáncukat – körbe-körbe. A Zsömle odavan nem kevésbé elátkozott szereplői is az apokalipszist táncolják körül, csakhogy suta mozdulataikat mintha egy börleszkből kölcsönözték volna. És amikor a pusztulást a hasra eséssel párosítják, a féktelen kacajba a fogcsikorgatás zajai vegyülnek (és fordítva).
A Zsömle odavan a hülyeség pátoszát nemzeti büszkeséggé fokozó hübriszt formálja ellenállhatatlan szatírává. A regény főhőse Kada József, Magyarország királya, aki IV. Béla lánya, Jolanda és a mongol hadakat vezető Ogadej fia, Kadan kán szerelméig vezeti vissza családfáját. A valószínűtlen frigyből született Kada Béla és leszármazottai az Árpád-ház soha meg nem szakadt ágát képviselik, és így a magyar trón mindenkori örökösei. A kilencvenkettedik évét taposó Józsi bácsit ráadásul a második világháború legreménytelenebb pillanatában Horthy Miklós meg is koronázta titokban, az öreg tehát az ország jog szerinti ura. Kár, hogy ezt rajta kívül csupán néhány holdkóros vallja.
A magyar szélsőjobboldal és alternatív őstörténet-hívő közösségek felismerhető – mert alig elváltoztatott nevű – alakjai a fikcióban mindent elkövetnek, hogy Józsi bácsit trónra segítsék. És amikor a bornírt hazafiság eltököltséggel és rettenthetetlen idiotizmussal találkozik, akkor már nehéz elkerülni a tragédiát. Egyetlen reményünk, Zsömle, Józsi bácsi kutyája, aki láncra verve is szabadabb, mint a paranoid nemzeti melldöngetésbe beleőrült sokaság. A regény címe jelzi ugyanakkor, hogy meddig él a remény: Zsömle tényleg odavan. Ezen persze aligha lepődhetünk meg, hiszen – a regénybe saját magát is beleíró – Krasznahorkai László már a kétszavas mottóban figyelmeztet: „Én szóltam.”
Krasznahorkai László: Zsömle odavan. Magvető Kiadó, 2024.
/Ficsor Benedek/
Krasznahorkai Laci szépen énekel, csak néha kicsit hamisan
A 70 éves Krasznahorkai László új regényében megtalálja „a Szent Magyar Föld” valódi királyát, és miközben az ország erkölcsi züllése ellen küzd, mindent és mindenkit kiröhög.
Ficsor Benedek kedvenc könyvei idén:
Han Kang: Görög leckék
Tove Ditlevsen: Függés
Jón Kalman Stefánsson: Árkok az esőben
Krasznahorkai László: Zsömle odavan
Elisa Shua Dusapin: A pacsinkógolyók
Vass Norbert: Kappanfölde
Csáki Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni
Pethő Tibor: Emil
Debreczeni József: Hideg krematórium
Zoltán Gábor: Ólomszív
John Lukacs: Budapest 1900
1943-44 telén Budapest levegőjében volt valami, „ami megindította a múlt idők néma üzenetének belső kikristályosodását. [...] Több volt ez nosztalgiánál, holmi antikvár ragaszkodásnál” – írja John Lukacs. Ennek nyomán „ráéreztünk a nagy idők, a tizenkilencedik, tizennyolcadik század emlékeit őrző látnivalók és ünnepi események ízére”. Ebből a régmúlthoz való, feltámadó ragaszkodásból született a kitűnő, Amerikában élt magyar történész Magyarországon és tudtommal magyarul először a kilencvenes évek elején napvilágot látott, máig sokat forgatott kötete. Budapest 1900: az alig harminc évvel korábban egyesített magyar főváros fejlődésének csúcsára jutott, metropolisszá vált. John Lukacs érzékeny és mély munkája a kiegyezéstől az első világháborúig eleveníti fel Budapest életét, építészetét, lajstromozza Nyugat-Európa fővárosaihoz való hasonlatosságát (kiemelve az onnan érkező hatásokat), társadalmi viszonyait, vizsgálja meg heterogén lakosságát mentalitástörténeti szempontból is.
Az új, a korábbihoz hasonlóan igényes kiadásnak már csak azért is örülhetünk, mert a szerző kiváló mesélő. Ez két tényezőre vezethető vissza: időben jóval közelebb áll a korhoz; másrészt a régi Budapest felidézését – észrevehetjük ezt minden sorában – személyes ügyének tekinti. Közben pedig mi egyre távolabb kerülünk a huszadik század fordulójától, amelynek élő, máig friss fővárosi történeti tablóját Mészáros Klára fordította le angolból nagy fokú igényességgel, szép magyarsággal még a kilencvenes években.
John Lukacs: Budapest 1900. Ford.: Mészáros Klára. Helikon Könyvkiadó, 2024.
/Pethő Tibor/
John Lukacs ma még inkább óva intene Putyin rendszerétől
Száz éve született John Lukacs történész, akinek írásai ma időszerűbbek, mint valaha.
Vaclav Smil: A világ így működik
Makacs dolgok
Ha egy könyvnek azt a címet adja a szerzője, hogy A világ így működik, akkor joggal vonhatjuk fel a szemöldökünket. De Vaclav Smil cseh-kanadai politikai és energetikai elemzőt nem abból a fából faragták, hogy visszarettenjen az efféle kihívásoktól. Smil az utóbbi években a világ legfontosabb gondolkodói közé emelkedett. Minden írásában összegyűjti az épp elemzett globális területről (főként az energetikáról, élelmiszer-termelésről, ipari teljesítményről vagy a klímaváltozásról) hozzáférhető adatokat, és kegyetlen racionalitással elemzi azokat.
Smil senkit és semmit nem tisztel, csak a tényeket. Ezért ugyanúgy utálják az erőműtulajdonosok, ahogy a világról csekély mértékben értesült környezetvédők. Végül levonja az adatokból az általában senkinek sem tetsző következtetést. Az író a könyvben kifejti, hogy ő nem optimista, és nem is pesszimista, csak egy tudós, aki elmagyarázza, hogy a világ valójában hogyan működik. A következtetései pedig egészen pontosak és fontosak. E könyvben többek között az emberi civilizáció anyagi és energetikai alapjait elemzi. Bemutatja például, hogy milyen elképzelhetetlen mértékben függünk még ma is a fosszilis energiahordozóktól. Megvizsgálja, hogy mit mondanak a tények az úgynevezett fenntartható fejlődés ígéretéről, és mire számíthatunk reálisan a mesterséges intelligenciától. Smil láthatóan élvezi, hogy a sziklaszilárd következtetéseivel kivétel nélkül mindenki prekoncepcióit a földbe döngölheti. Egy tények utáni világban úgy kellenek ezek az objektív művek, mint egy falat kenyér.
Vaclav Smil: A világ így működik. Ford.: Kelemen László. Park Kiadó, 2024.
/Molnár Csaba/
Az összeállítás második része itt olvasható.
Korábbi év végi kedvenc könyves cikkeinket itt találják: 2023, 2022/1, 2022/2, 2021, 2019, 2018.
A modern embert foglalkoztató összes problémahalmazra magyarázatot kínál ez a könyv
Vaclav Smil a világ egyik legfontosabb gondolkodója, aki könyörtelenül tiszteletben tartja a tényeket, akár tetszik az eredmény, akár nem.
