Ha Mao feltámadna

Könnyen megkavarodhatunk, ha a kínai szavakat következetesen próbáljuk lefordítani nyelvünkre. A nemzetközileg bevett módszer a pinjin átírás, a külföldi sajtóban is így találkozhatunk a kínaiak neveivel. De mit is mondtunk, pinjin? Pinyin lesz az is valójában.

Jü Hua (vagy inkább Yu Hua?) Kína tíz szóban című esszékötetének magyar változata is a pinjint használja – igaz, mégis csak szelektív módon. Elvégre akkor Peking helyett Beijing, Kanton helyett Guangzhou nevével kellene találkoznunk. Ellenben olvashatunk Mao Zedongról, Deng Xiaopingről és a Tiananmen térről, miközben valószínűleg eszünkbe sem jutna Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping helyett ezeket használni. A nemzetközi átírást annál inkább preferáljuk, ha ismeretlenebb névvel, fogalommal találkozunk. Ki szeretne hosszan vesződni a pontos magyar változatokon való gondolkodással? A remek fordítónak, Zombory Klára sinológusnak persze könnyebben mehet, az egyszerű földi halandónak kevésbé.

Nekünk marad az, hogy Pekingre van szavunk, a szeretett vezér módszereiről léteznek elképzeléseink. És összeszorul a szívünk, ha a Tienanmen térre gondolunk, talán még ’56-os párhuzamokat is megengedünk magunknak. Hiszen Jü Hua is írja: „a hallgatóság – férfiak, nők, öregek és gyerekek –, lehettek aszott vénségek vagy anyák karonülő gyermekükkel, a legnagyobb tisztelettel állták körül a kölyökarcú diákokat, gyakran kiforratlan beszédstílusuk dacára, és szüntelen bólogattak vagy lelkesen tapsoltak.”

Aztán az 1989-es kegyelmi állapot úgy múlt el, mintha nem is lett volna. Belelőttek a tömegbe, az emberek pánikszerűen szivárogtak haza, kezdetét vették a megtorlások. Húsz évvel később pedig már alig valaki gondolt az akkor történtekre. „Állítólag sokan kivonultak az utcára” – ennyi maradt meg a fejekben Jü Hua 2009-es szövege alapján. Viszont ha az emberek nem is vágynak vissza a forradalmi tömegbe, azért máshová igen. Egy tíz évvel ezelőtti közvélemény-kutatás során a megkérdezettek 85 százaléka gondolta volna jónak, ha Mao feltámadna. Hogy miként él együtt múlt és jelen, azt ez a megidézett tréfás fórumhozzászólás tükrözi: az egykori diktátor feltámad, kimászik koporsójából és pásztázza az olyan ismerős, mégis idegen Tienanmen teret. Ekkor látják meg őt, és rögtön odarohannak: „Gu Yue, adjon nekünk egy autogramot!” Ezzel utalva arra a híres színészre, aki gyakran játssza Maót a filmekben.

Jü Hua rendkívüli nyíltsága a mai Kínában sem kifizetődő, így könyvét hazájában betiltották. A módszerek persze változhatnak gyermekkora, a „kulturális forradalom” ideje óta. Nem állítják ki például táblával a nyakában bűnözők mellé, mint hírhedt „fekete tollnokot”, és az utcai tacepaókon sem fogják hirdetni, mekkora ellenforradalmár ő valójában.

Megismerkedhetünk a szerző ifjúkorával, amikor aki olvasni szeretett volna, annak erre Mao Ce-tung válogatott művein túl nem sok lehetősége volt. Aztán lassan újra találkozhattak nyugati irodalommal: kézzel másolt példányok jártak diákról diákra, például Dumas-tól A kaméliás hölgy, amit a szerző és egy barátja egy teljes éjszakán keresztül írtak át, hogy végül meglegyen számukra is. (Nem a teljes könyvről, csak egy kivonatról volt szó.)

Jü Hua országa számos ismerős vonást mutat, miközben rengeteg mindenre nincs szavunk, nehezen férkőzünk közel hozzájuk. Napjaink Kínájáról talán már ő sem olyan érzékletes és személyes, mint mikor fiatalkorát eleveníti fel. Ilyenkor szoktuk téves előfeltevéseinkkel kitölteni a teret, és jól hangzó általánosításokat megfogalmazni keleti emberekről, keleti kultúrákról és rendszerekről. Ne tegyük. Olvassuk inkább, ahogy a világszerte ismert, hazája vezetése számára viszont kényelmetlenül őszinte szerző beszél arról, amit neki módja volt megélnie.

Jü Hua: Kína tíz szóban, Magvető, 2018, 3299 Ft

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.