„Hadd tudja a világ, él még a büszke bunyevác”

Bunyevácok ünnepi viseletben, talán prélóra menet (Ikotity István: Bunyevácok című könyvéből)

Az Országgyűlés 2011 elején tárgyalta a „Magyarországon honos népcsoportok felsorolásának a bunyevác kisebbségi népcsoporttal történő kiegészítéséről” szóló népi kezdeményezést. Későbbi frakciótársam, Ikotity István biztatására beleálltam a vitába, s a bunyevác kisebbség elismerése mellett érveltem. Azzal indítottam, hogy a királyi Magyarország területén élő bunyevácok harcoltak a magyar szabadság mellett, a Habsburg-elnyomás ellen: azok, akik bunyevácnak vallották magukat, beálltak Kossuth mögé. Felidéztem, hogy az 1860-as évektől Petőfi János vitézét bunyevác nyelvre is lefordították, bunyevác nyelven is kiadták, majd a kiegyezés évében bunyevác kalendáriumot adtak ki, aztán 1870-ben egy bunyevác újság jelent meg Magyarországon, és 1878-ban jött el a pillanat, amikor a bunyevác kaszinót és szabadkai népkört megalakították.

A horvát érzékenységgel operáló képviselőtársaimnak azzal feleltem: 1945 után a titói Jugoszláviában nagy nyomás helyeződött a bunyevácokra amiatt, hogy olvadjanak be a horvát népbe, tilos volt például a bunyevác bálok, az úgynevezett prélók megtartása, egyáltalán, a bunyevác hagyományok ápolása. Tehát amikor valaki azt hangsúlyozza, hogy a korábbi Jugoszlávia területén élő bunyevácok sok tekintetben a horvátokkal váltak egylényegűvé, nem vonatkoztathat el attól: ez egy diktatúra nyomása alatt történt így, ez a diktatúra megszabta, ki számíthat önálló nemzetnek, és ki nem, és egész egyszerűen nem vett tudomást a bunyevácok önálló hagyományvilágáról.

Végül azzal zártam érvelésemet, hogy a régi Magyarországon a bunyevácokat bizony ismerték, a leírások, a népszámlálások külön számba vették, s a különféle nyelvi, kulturális és történeti tényeket azért sorakoztattam fel, hogy igazoljam, a bunyevácoknak pontosan annyira van saját nyelvük és kultúrájuk, amennyire a többi délszláv népnek is, továbbá a bunyevác összetartozás-tudatra vall, hogy rögtön a rendszerváltás után létrejött például az önálló bunyevác olvasókör Baján. A Ház végül elvetette a népi kezdeményezést, majd pár hónappal később a NER a közvetlen demokráciának ezt a válfaját egyszerűen meg is szüntette.

Bunyevácok határok nélkül – Egy lappangó nemzetiség küzdelmeiről
Balázs Ildikó

Bunyevácok határok nélkül – Egy lappangó nemzetiség küzdelmeiről

Háromszáz éve élnek Magyarországon, gazdag saját kultúrával bírnak, csak éppen nem ismerik el őket önálló kisebbségként. Bunyevácok Obádovics professzortól Zoran Kuntićig.

Ikotity István azonban nem adta fel. A nemzetiségi elismertetésért folytatott küzdelemről áttért a bunyevác identitás megerősítésére. A legendás Obádovics J. Gyula matematikussal létrehozták a Bunyevác Kulturális Intézetet, majd Ikotity megírta és 2019-ben megjelentette a Bunyevácok című monográfiát. A kötet nem csak hatalmas, kemény fedelétől és a gazdag, fényképes illusztrációktól színes. Bemutatja a bunyevácokat az eredettörténetektől egészen napjainkig, a különösen bonyolult bunyevác nemzetiségtudatot, a bunyevác néprajzot, kultúrát, irodalmat, végül szót ejt a híres magyarországi bunyevácokról. A kötet függelékében találunk egy tanulságos összeállítást Baja nemzetiségi összetételének változásairól a XVIII. századtól 1930-ig, továbbá Mándics Mihály gyűjtéséből egy bunyevác rokonsági terminológiát.

A könyv az ókori Balkánon indul, majd elmeséli, miként népesítették be délszláv népcsoportok ezt a vidéket, még az oszmán térhódítás előtt. Aztán megismerkedhetünk a színes eredettörténetekkel, amelyekben közös, hogy a bunyevácok Hercegovinából, Dalmáciából származnak, és identitásuk lényegi eleme katolikus hitük. S biztos még a kúptetős kőkunyhó, a bunja. Aztán olvashatunk a máig ható szerb, magyar és horvát integrációs törekvésekről: ebből érthetjük meg igazán a bunyevácság mibenlétével kapcsolatos hazai és posztjugoszláv bizonytalankodást. Miközben a bunyevácok ott voltak valamennyi magyar szabadságküzdelemben: a törökkel és a Habsburgokkal – s bizony a horvát Jellasicsékkal – szemben egyaránt.

A kötet beavat bennünket a magyarországi bunyevác nemzeti mozgalom történetébe: rácsodálkozhatunk a századelő Bunyevác Pártjára. Kiderül, hogy az összeomlás idején Bunyevác Nemzeti Tanács is alakult (majd 2003-ban újjászületett), amely a kisebbségi jogok elismerése fejében a bunyevácok Magyarország keretében maradását szorgalmazta. Olvashatunk a titói politika „kényszerhorvátosításáról”, a milosevici időszak szorításáról is. A történeti fejezet a magyarországi Bunyevác Túlélők Egyesületének a nemzetiségi elismerésért folytatott küzdelmével zárul. A könyvnek nagy erénye, hogy röviden, de roppant áttekinthetően teszi világossá az olvasó számára, hogyan alakul a bunyevác identitástudat itthon, Baja, Csávoly, Bácsalmás vidékén, azaz: Észak-Bácskában, s hogyan a mai Szerbia és Horvátország területén. Mit gondolnak ma a bunyevácságról szerbek és horvátok?

A terjedelemben, illusztrációkban és tényekben egyaránt legbővebb fejezet a bunyevác néprajzról szól. Egy tabló a tamburazenekartól a bunyevác prélón és kólón át a szalmaművészekig. S a „lényeg” sokszor a kis keretes írásokban rejlik. Kis keretesben olvashatjuk Obádovics tanár úr gyűjtését a bunyevác betlehemes szokásokról. Kis keretesből értesülhetünk, hogy a magyar csárdás nem véletlenül viseli magán a kóló hatását, hiszen a magyar csárdás atyja, Rózsavölgyi Márk Baján alkotott, de arról is, hogy a paprika szó bunyevác közvetítéssel került a nyelvünkbe. Pontos bizonyítékát leljük a bunyevác irodalmi létezésnek, egészen a XVII. századtól. A bunyevác irodalom második, a felvilágosodástól induló szakasza a magyarosítás elleni küzdelem jegyében telik. Antunovich János és Mándity Mihály munkásságával ismerkedhetünk meg részletesebben. Szemünk elé tárulnak a Bunyevác Himnusz sorai (ennek az írásnak a címét ebből kölcsönöztük). Kiderül, hogy – Sárcsevity Ambrusnak köszönhetően – a XIX. században már megjelenik az első bunyevác–magyar szótár, de adnak ki bunyevác újságot is. Mikszáth Kálmán 1880-ban úgy ír Szabadkáról, hogy a jó bunyevácok metropolisza ez. Létezhet-e erősebb érv a bunyevác identitás létezése mellett, mint az önálló nyelv és irodalom?

A boldoguláshoz szükséges matematika – Interjú Obádovics Gyulával
Molnár Csaba

A boldoguláshoz szükséges matematika – Interjú Obádovics Gyulával

Matematika című tankönyvéből generációk tanulták a matematikát, neve eggyé forrt az érthető matematikaoktatással. Obádovics Gyula még mindig aktív, szinte nincs nap, hogy ne dolgozna.

A kötet végén szerepel egy összeállítás a híres magyarországi bunyevácokról, a bunyevác gyökerekkel bíró híres magyarokról: Dugonics András, Ijjas (Ikotity) József érsek, az első hadügyminiszter, Mészáros Lázár, Bartók Béla, Latinovits Zoltán és még sokan mások. A könyv utószava élén pedig egy idézet Sebő Ferenctől: „Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” A Bunyevácok szerzője, Ikotity István így összegez: „Jómagam magyar vagyok: a könyv választ ad rá, hogy miért alakult így.” A könyv azonban arra is alapos választ ad: miként fonódott egybe a bunyevác kultúra a magyarral, és miért nem lehetséges a magyar hagyományok megélése a bunyevác kultúra el- és megismerése nélkül.

Ikotity István: Bunyevácok. Bunyevác Kulturális Intézet, 2019. 3990 Ft (a Bunyevácok.hu portálon keresztül)

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/27. számában jelent meg, július 2-án.