Kis János Európa közepén, a Balaton tavától délre, Somogy megyében élt – olvashatjuk Horváth László Imre Rosseb című regényének egyik első mondatában. Átlagember, akit a család somogysámsoni parasztbirtokáról 18 évesen rántanak be a hadseregbe. A katonaság ettől kezdve Kis életének legfontosabb közegévé válik. Minden hosszabb-rövidebb idő, amit otthon tölt, csak átmenet, pihenés, egyben lelki készülődés a folytatásra. A harc, az ágyútöltelék-mivolt sűrített létezés, a világ alapvető valóságának hordozója; keresztülvezet a múlt század magyarországi háborúin.
Horváth regényének középpontjában valóban létező alakulat katonái, a kaposvári „rossebek” állnak. A nagy múltú, vörösparolis, 1859 óta Kaposváron működő 44-es gyalogezred a rosseb nevet olyannyira nem szégyellte, hogy az ezred jelvényén is ott szerepelt a „Csak előre rosseb!” felirat. A rossebbakák harcoltak Galíciában, Szerbiában, az olasz fronton. Ezredük szenvedte talán a legnagyobb veszteséget az első világháborúban a magyar alakulatok közül; később megjárták a Don-kanyart is.
Dacos és indulatos szó a rosseb, a regényben kézzelfogható szimbólum, életérzés. Dac a pusztulással, a túléléssel, a létezés természetével szemben. Kis János a regény nagy részében a halál közvetlen közelében tartózkodik. Az író által kitűnő érzékkel szenvtelen módon megjelenített elmúlás, az átlépés a jelenlegiből a másik világba megrendítően ismerős lehet az olvasónak. „Az egyenruhás férfiak hátraestek szétlőtt mellkassal, felbuktak széttépett hasukat fogva, vagy mintha csak legyet kergetnének, kaptak a fejükhöz, és mintha attól csuklottak volna össze holtan a mezőn.” Másutt még tömörebb, szikárabb: „Zoli egyszer csak felpattant, aztán rögtön vissza is bukott, ledőlt, mintha aludna.” Az ábrázolás Bulgakov A fehér gárda című regényének hasonló háborús jeleneteire emlékeztet.
Kis, akitől feljebbvalója rendre aziránt érdeklődik, hogy él-e még, maga is meghal. (Az első fejezet megelőlegezi a záró epizódot, nem árulok el nagy titkot tehát.) 1956 után koncepciós perben elítélik és kivégzik. Az öreg katona ismerősként találkozik a halállal: „Biztosan tudta, hogy onnan származik, és ott gyökerezett mindenki más élete is, akikkel valaha találkozott. […] Hát ennek a partján tanyáztál annyit, ettől mindig hajszálra. És nem tudtad, nem is sejthetted. Milyen rengeteget harcoltál, bele ne zuhanj te is, mint a többi. Aztán mondd, mire volt az a sok harc?”
Horváth László Imre regénye a XX. század sűrűn szőtt históriája a személyes történelem perspektívájából, erős és hiteles atmoszférával, olykor – a sztrájkoló lengyel bányászok elleni figyelmeztető sortűz esetében például – szuggesztív pillanatokkal. Stílusa szikár, mondatai letisztultak; a harcok képeit sokszor premier plánban és szuper plánban látjuk, mintha magunk is részt vennénk a háborúban, dúljon az Galíciában, a piavei hídfőnél, a Donnál vagy a Corvin közben.
Horváth László Imre: Rosseb. Cser Kiadó, 2024. 5995 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/46. számában jelent meg november 15-én.
