Lassan száz éve történt, mi történt, jöttek kegyetlen kényszerek – fejet hajtottunk, könnyezve az önkényt, a sohasem gyógyuló sebet – olvashatjuk Péntek Imre Trianoni anzix Pannóniából című 2012-es versében. Sorai jelenkori végpontjai annak a hol erősebb, hol alig érezhető, ám mindig újraéledő kínokkal teli, önpusztítással járó csapdahelyzetnek, ahonnan a magyarság 100 év óta képtelen kiszabadulni. Ha erősebb szavakat is használ, de ugyanezt érzi, mondja Móra Ferenc is a húszas évek legelején: „Az ítélethirdetés megtörtént, és halálra szól. Kínos és gyalázatos halálra, amely kimondhatatlanul embertelenebb, mint amilyennel a középkor hordáit letörölték a népek táblájáról.”
A két idézet a most napvilágot látó, Gyurgyák János szerkesztette Trianon-antológiából való. Maga az első kötet, a Vérző Magyarország újrakiadás. (A „szöveggyűjtemény” először a húszas években jelent meg Horthy Miklós előszavával, Kosztolányi Dezső összeállításában.) A Gyurgyák-féle három kötet páratlan anyag, amely netán könnyen kiverheti a biztosítékot a harciasabb bal- és jobboldalon egyaránt. A szerzői névsor ugyanis olyan végpontok között feszül, mint Milotay István és Révai József, illetve Kőbányai János és Csurka István. Mindezzel együtt a gyűjtemény – dicsérje ez a szerkesztőt – a beiktatott versekkel, novellákkal, tanulmányokkal, publicisztikákkal egységes szövegfolyam, amelyből egy ország (gondolkodó embereinek) természetes módon szélsőségektől sem mentes belső viaskodása, illetve viaskodásának története, az eltelt száz év Trianon-feldolgozás- és túléléskísérleteinek meghökkentő és megrázó keresztmetszete bomlik ki.
A nagyobb fejezetek címeiből kiindulva egy centenáriumnyi idő „továbbvérzésének”, emlékezésének, ok-, igazság- és megoldáskeresésének, a felejtés vágyának hiteles képe egykori és mai, a legkülönbözőbb műfajú írások tükrében. Egységessége mellett számtalan olvasata lehet természetesen; ez csupán (a terjedelmi korlátok miatt meglehetősen vázlatos módon) egy a sok közül.
Móra Ferenctől Péntek Istvánig az út nem egyenes. A fájdalom idővel az önvizsgálattal, a tragédiához vezető út kitapogatásával, a lehetséges megoldási módok számbavételével egészül ki. Hét évvel a békekötés után maga Móra üzen a kiáltó szociális igazságtalanságokkal is küzdő ország vezetőinek Trianon apropóján hősén, az alföldi kubikuson, Majsi Andráson keresztül: „Csak munkát adjatok, és dolgozni hagyjatok, a többit elvégzi a Jóisten…”
Hibásak vagyunk mi is – jut a következtetésre a sokkból felocsúdva a kor szellemi elitje. Tamási Áron papja ezt mondja a Hajnali madárban: „Én nem Erdélyt akarom temetni, hanem magunkat. Ezt a nemzedéket, amely nem volt méltó bizonyára e földhöz.” (Németh László hasonló módon fogalmaz.) A maradás, a hűség ugyanakkor erkölcsi kérdés. Tamási említett írásában így felel a menekülni készülő uraknak Balázs, a székely fiú: „Én nem hiszek a szóvirágban, sem a könnyben. És nem hiszem, hogy szereti Erdélyt, aki elmegy. Vegyen kalapácsot minden magyar, vagy bújjék a földbe, de maradjon itt!”
Mit kell tehát tennünk? – merül fel a kérdés a korban. Mindenekelőtt reálisan megvizsgálni a múltat, leginkább a kiegyezés utáni időszakot, és rádöbbenni, hogy a régi ország kereteit a magyarság sem nyelvében, sem népként nem tudta kitölteni. „Az egyetlen, ami egészében kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt” (Szabó Zoltán). Ha így van, nem szabad (az akkor sulykolt) hivatalos „Mindent vissza!” jelszavára hallgatni, hanem két dologra érdemes törekedni, „az ország etnográfiai kikerekítésére és a külföldi magyar kisebbségek hathatós védelmére” (Vámbéry Rusztem). Hosszabb távon pedig a megoldás (a húszas–harmincas években a lehetőségként egyre távolabb kerülő) revízión túl küzdeni „minden árok és határ ellen, minden átok és csaták ellen, minden ellen, mi gátat vethet mi bátor, tisztuló szívünknek!” (Illyés Gyula). Hiszen a népek meg tudnak békélni, Tamási Áron Erdélyi társaságában magyar, román és szász például közösen birtokol egy furulyát, amelyet éppen a hivatalosság képviselője, egy őrmester pusztít el.
1945, a trianoni határok visszaállítása új csalódásokat, új reményeket, majd máig tartó kiábrándulást hoz, olykor a magyarság folyamatos pusztulása közben heves, önmagunk ellen forduló dühvel leginkább a meddő múltba merengés („hajh, azelőtt”), a magyar sors végzetszerűségéről („így volt megírva”) alkotott lunátikus képzetek ellen fordulva: „Melyik úristen írta meg így? mikor? hova? hisz tohonyaságban térdiglen caplatott már Árpád lova; eszik, iszik, ölel és alszik »az istenadta nép« rogyásig s robotol nyögve (égre hallszik)” – írja 1974-ben Szilágyi Domokos.
Az ország, a magyarság nemcsak közigazgatásilag, de lelkileg, szellemileg is szétszakadt; egymás megértése egyre nehezebb, a külhoniak sokszor nem érzik otthon magukat Kis-Magyarországon, identitásuk- identitásunk összezavarodik. Demény Péter írja 2006-ban: „Magyar lennék, de rommagyar vagyok, hattúli, kisebbségi és ilyenek, taccs, szöglet, beadás – ezt mind húszévesen tanultam, amúgyosan románul tudom őket, románul nőttem én fel velük együtt, logikus hát, hogy én román vagyok, s kit érdekel, hogy nem lehetek az?!”
Mórától Péntekig és még tovább haladva Trianon és a köréje nőtt komplexum legyűrhetetlen, szabadulni tőle nem tudunk, „feldolgozatlanságával egyetlen más magyar történelmi esemény feldolgozatlansága sem vetekszik” (Gazda Albert), „az egykori győztesek és vesztesek egyaránt nyögik” (Csurka István), seb, „amiről soha nem lehet később sem józanul, sem máshogyan szavakkal artikulálódni” (Darvasi László). Vagonlakók című írásában Darvasi egyébként biblikus képekkel teszi érzékletessé a sokszor elviselhetetlen csapdahelyzetet: „Aki nem iszik Trianon sebéből, annak gennyes és mérgező, fájdalmat okozó levéből, hazátlan bitang. Aki iszik belőle, megrészegül, mint a mustot ivott szamár, ordít a kert végén, adják vissza, adják vissza. Miért nem lehet ekkora veszteségről, a kultúrának ebbéli tékozlásáról józanul, az értelem, a lélek és a szellem harmóniájával értekezni? Mert hát valóban nem lehet. Igyál a trianoni mákonyból, nyomban gyűlölködő mámor táncoltatja az értelmet. Trianon nem a földet, a hegyet vette el, hanem az álmot. A közös álmot, a személyes álmot, az egyéni álmot.”
Hogy Trianon miatt olykor máig haragszunk, az kétségtelen; mint ahogy az is: haragunkba olykor kisebb-nagyobb gyűlölet is vegyül. Tárgya nem pontosan körvonalazható; nem személyek, népek, országok ellen irányul, a megalázó helyzet „újratermelődése”, kisebb-nagyobb igazságtalanságok, bántások (legutóbb például Johannis román elnök cinikus kinyilatkoztatása arról, hogy a magyarság Romániában ellenséges, destabilizáló tényező), végső soron pedig a szabadulás képtelensége felett érzett elkeseredés váltja ki.
A Trianon-traumát Szilvay Gergely szerint három tényező táplálja: történelmünk egy része szomszédainkhoz, idegen zászló alá került; a határoktól szabdalt nemzet szétfejlődött, más valóságba jutott; Trianon-traumánkat rajtunk kívül senki sem érti. Való igaz: a finnek, úgy tűnik, túltették magukat Viipuri és a környező, számukra fontos területek, a lengyelek Lwów és Kelet-Lengyelország elvesztésén (főleg, hogy nyugaton kompenzálták őket).
A németeket viszont nem kompenzálta senki, ennek ellenére nagyjából feldolgozták Königsberg, Danzig, Breslau elvesztését, a tényt, hogy XX. század eleji országterületük a felére csökkent. Ormos Mária úgy véli, a határon túlról a háború után jórészt a nyugati zónába került (elmenekült, elüldözött, kitelepített) németség integrálása ugyan hatalmas terhet jelentett, ám megszüntette a külföldi országokkal fennálló konfliktusok forrását. Segített a német gazdasági csoda, hogy „a Német Szövetségi Köztársaság sikert sikerre halmozott a nemzetközi diplomáciában, és ismét vezető szerepbe került Európában, ami a lakosságot is megnyugtatta. Ha a német nép olyan jól élhet, ahogyan élt már az 1960-as években, akkor felesleges keseregnie a versailles-i és a második világháborús katasztrófán. Nyugodtan elismerheti akár tévedéseit és bűneit is, mert nem kell bűnhődnie miattuk.” Ehhez járult a német egység 1990-es helyreállítása. Németország tehát a XX. század második felében „valósággal a szerencse fia volt”.
Mi nem voltunk a szerencse fiai. A korábban javallt terápiák nem váltak be, illúziónak bizonyultak. Nem sikerült szoros baráti kapcsolatba lépni szomszédainkkal, nem született meg a Jászi Oszkár által is kívánatosnak tartott „Dunai Konfederáció”, csalfa képzet volt, hogy „a határok légiesülésével a nemzeti kérdés elveszítette jelentőségét” (Ablonczy Bálint). Nacionalizmus és sovinizmus határon innen és túl él és virágzik, következtében a Németh László által vázolt tejtestvériség álomképe is gyorsan szertefoszlott.
Németh egyébként súlyához képest keveset szerepel a kötetben; ez ugyanolyan hiba, mint Bibó István A békeszerződés és a magyar demokrácia című tanulmányának kihagyása. Utóbbit Szilágyi Ákos idézi mint elmulasztott lehetőséget: „A trianoni békeszerződés újabb szankcionálásával szemben egyetlen lehetséges termékeny álláspont van, amire vezető államférfiaink már utaltak: a dán példa követése, akik Schleswig-Holstein 1864-ben történt elvesztése után kiadták a jelszót, hogy az elvesztett tartományokat az országon belül kell visszaszerezni.” Vagyis mint Szilágyi hozzáteszi, „vonzó, imponáló, még rosszakaróinkat is elismerésre késztető, kiemelkedő gazdasági, kulturális, politikai, s nemkülönben erkölcsi teljesítménnyel” lépni a világ elé.
Kétségtelen, hogy ez nem sikerült. Mint ahogy arra sem helyezünk kellő súlyt Szilágyi Ákos szerint, hogy „ez a katasztrófa […] a szuverén területi magyar nemzetállamnak az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi méhéből való világra jövetelét is jelentette”. Ennek átélését azonban jócskán megnehezíti a szerző által is említett tényező, hogy a független ország „a békediktátum által igazságtalanul és szűkösen megvont határok között” jött létre.
Fontos megállapítása Pritz Pálnak, hogy Trianon „azért sajog” ma is, „mert a szomszédok máig nem adnak nekünk társnemzeti pozíciót”. Ha kevésbé szűkkeblűen bánnának az ott élő magyarokkal, akkor nyilván a megbékélésre, a zsákutcából való kikecmergésünkre is nagyobb lenne az esély. Erre azonban szomszédainknál sincs politikai akarat – ezt Pritz Pál némiképp naiv javaslata, hogy a regionalizálódó Európában ne támogassuk a magyarság autonómiatörekvéseit, így nyerve el a környező államok bizalmát, sem orvosolná. A szomszédok ugyanis megoldásként leginkább máig az asszimilációt és az elvándorlást fogadnák el.
Mindez egyébként egybevág azzal a nyilvánosan nemigen hangoztatott hazai politikai és kutatói felfogással, amelyről Bárdi Nándor elemzésében olvashatunk. Azaz a szomszédsági viszonyokat tartósan nehezítő határon túli magyarok sorsa „elmúló, önműködő migrációs és demográfiai folyamat”. Ezeknek a riasztóan hangzó megállapításoknak kísérő jelensége a társadalomkutatói vélekedés: nem érdemes Kolozsvárra utazni, „mert nem tudok mit kezdeni a kulturális elnyomorodással és a tehetetlen emberekkel”. Ugyanakkor – így a felfogás hívei – „Magyarországnak az az érdeke, hogy népfogyatkozását és munkaerő-piaci szükségleteit ebből a közegből pótolja”.
Igen halvány reményt jelent az a tény, amelyet Szarka László említ, hogy a mérvadó magyar történészek mellett „napjainkban a kérdéssel foglalkozó cseh, szlovák, román, horvát, szlovén historikusok közt is egyre többen zárkóznak el a mindenkori emlékezetpolitika kiszolgálása elől”.
A kötetben többen foglalkoznak Trianon és a holokauszt összefüggéseivel. Szilágyi Ákos találó megállapítása, hogy „a Trianonnal létrejött, birodalmi kulturális és etnikai tarkaságát eleve elvesztett területi nemzetállamban felülkerekedő rendies reakció a politikai nemzetet mindinkább faji-származási (utóbb kereszténységellenesen »keresztény származási«) alapra helyezte, és az etnikailag és kulturálisan már amúgy is szinte homogénné dermedt magyar társadalmat származási alapon drasztikusan tovább homogenizálta”.
A Gyurgyák János szerkesztette antológia grandiózus zenekari műre emlékeztet leginkább. Mindig máskor, olykor váratlanul cseng fel egy-egy motívum, jelenik meg valami egészen új fordulat. Ezek ugyanakkor belesimulnak magába az „opusba”, a történelmi tragédia jó-rossz feldolgozási kísérleteibe.
(Trianon 100. Osiris Könyvkiadó, 2020. Szerkesztette: Gyurgyák János)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/21. számában jelent meg május 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/21. számban? Itt megnézheti!
