Mert a valódi, ami igaz, az sosem olyan vékony, mint egy légből kapott hazugság. Mert egy egész korszak világa vastagítja meg, kényszerek összevisszasága, a benne szereplők következetlenségeit – mondja Bereményi Géza életregényének elbeszélője. „Azonnal ráismertem a valóság jellegzetes szövetére” – folytatja a visszaemlékező, és ennyi elég is ahhoz, hogy olvasóként elinduljunk és végigbarangoljuk a XX. század második felének elejét Vetró–Rozner–Bereményi Gézával Budapesten, a Balaton partján és egy dunántúli álmos kisvárosban, Pápán. És mivel a „korszakok válása” saját tapasztalattal is vastagította Bereményi számára az igazságot, az így megélt gyerekkor, mi más is lehetne, maga a történelem.
Nagy mesélővel van dolgunk, aki mondja is ifjúkori (?) önmagáról, hogy „hantás”. Megképzi az igazságait, egyrészt a történésekből, másrészt az azokra adott előzetes és utólagos reakciókból. És mindehhez jön még az idén hetvennegyedik születésnapját ünneplő író alkotással telt közel hat évtizede. Utóbbiakra emlékeztető jelzéseit csillagszóróként szórja szét a szövegbe. Sorakoznak a nevek: Vetró, Rajnák, Fáskerti – a Cseh–Bereményi-dalokból ismerősek, vagy épp a Megáll az idő és az Eldorádó ikonikussá vált képsorai, mondatai. Egy darabig számoltam, de lehetetlen összeadni, egész függeléket tenne ki az amúgy sem vékony kötetben az összes Cseh–Bereményi-dal listázása: Branyiszkó, Tanár úr, Szomszédom, Cseh Tamás, Ballada az öcsémről, vagy épp a Ding-deng-dong.
Utóbbi dalnak két része van, mindkettőben a „változás” kifejezés a központi szereplő. Az elsőben egy párbeszédben Antoine kérdésére („Azt mondd meg, mit jelent az, hogy történelem?”) Desiré pikírten ezt feleli: „Valami tantárgy lesz, ha jól emlékezem.” A második részében azonban pontos leírást ad Bereményi a változásra: „korszakok válása, mikor az istenek pontos és világos jeleket küldenek, mikoron eljőnek más miatt cselekvő és másként cselekvő sose volt emberek, kiket is minálunk inkább vagy kevésbé kedvelnek az istenek”. Nem tantárgy a történelem, nem is később mesélt felismerések tára, hanem kitapogatható és átélendő jelen – ezt állítja és ettől is jelentős, nagy regény Bereményi Magyar Copperfieldje.
A szerző, aki folyton valami határán áll, legyen szó névváltozásról, magára eszmélésről, nemcsak hogy tud, de benne áll a változásokban. És miközben halad az idővel, egyszersmind menti is, ami menthető. Tartást, gesztusokat, szerepeket – mikor mi van veszélyben éppen.
Életregényt írt Bereményi, konstatálhatjuk örömmel, mintha eleddig nem azt írt volna filmben, novellában, dalszövegben. Mégis ez most – amellett, hogy filmszerű, sűrű és dallamos – más. A több mint hatszáz oldalon 19 év életrajza, 1946 és 1965 között, azaz legalább négyféle ország történelmében. Az elbeszélő csecsemőkora a magyar demokrácia rövid gyerekkorában zajlik, a második világháború után, a gyerekkor egy része az 56 előtti, másik fele a megtorlások utáni, lassan konszolidálódó diktatúra idején, és felragyog közte még egy rövid, de annál fényesebb időszak, a forradalom és szabadságharc néhány napja.
A mesélő eközben éli a saját életét, de éli a neki adatottak szerint az őt körülvevőkét is: apjáét és nevelőapjáét és akinek a nevét viseli, a nagyapjáét, de ott vannak a nők: nagyanyja, anyja és a szerelmek is, piaci asszonyok és iskolatársak, barátok és ellenségek, antipedagógusok és tiszteletre méltó nagy egyéniségek. Bereményi mesél és reflektál, elemez és kijelent, de törékeny magabiztossága nem a megcsalhatatlan emlékezetből táplálkozik. Magabiztossága rejtőzködés: a szégyentől menekülve éri el, ha ugyan eléri, a dicsőséget. Tükör a Magyar (és egyszersmind kelet-közép európai) Copperfield, hogy úgy mondjam: kötelező olvasmány.
Bereményi Géza: Magyar Copperfield. Magvető, 2020. 5499 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/9. számában jelent meg február 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/9. számban? Itt megnézheti!
