Könyvespolc rovatunkban ismert embereket kérdezünk, mit olvasnak; ezúttal Karafiáth Orsolya írót.
Amikor mélyen vagyok, keveset olvasok, és akkor is inkább olyan könyvet, amit már ismerek. Nyugalmat sugárzó mantraként működnek ilyenkor ezek. Sally Rooney Hová lettél szép világát immár harmadjára olvastam végig. Nem mintha azonosulnék a szereplők bármelyikével, egyszerűen csak lenyűgöz az a tiszta egyszerűség, ahogy beszél hozzám a történet. Ráadásul Rooney humora olyan, mint az enyém. A takarékossága is: annyit beszél csak, amennyit kell. Nem él az unalmas részletezéssel, mint annyi kortárs szerző, nem hiszi, hogy a taglalás és az aprólékos beszéd a semmiről a mélység jele lenne.
Épp emiatt fogott meg Raphael Bob-Waksberg, a BoJack Horseman alkotója novelláskötete is, az Aki még a romjaidban is szeret. „Költözz minél messzebb, úgy hátha nem talál rád a Szomorúság, hátha nem lohol majd utánad mindenfelé, mint egy kóbor kutya.” Persze, hülye, aki hisz neki, de valaminek vinnie kell(ene) tovább. Majd máshol az áll: „Minden dolog közül az egyetlen, amit igazán tennünk kell, az az, hogy hagyjuk, hadd teljen az idő.” Persze, nem egy New York-i komikus fejti meg az életet, de azért ne zárjuk ki, hogy tud valamit róla. Nagyot üt ez a könyv, nevetek, meg nem annyira nevetek, meg irigy is vagyok. Persze élni nincs nagyobb kedvem, úgy is teszem le, hogy b*zdmeg, meg ilyenek, kóbor kutya a lábamnál, megsimogatom. De azért visszamegyek aztán megint az első szöveghez, mert tudom, lehet, hogy egyszer szerencsém lesz, és nem ver át sem munka, sem szerelem, sem egy olyan szöveg, amit ismerek ugyan, de az új olvasáskor meglep valamivel.
Újráztam az Elena Ferrantékat is, a tetralógiát immár negyedjére végeztem ki. (Dühös voltam a Véletlen találatokra, épp a csodálatos regények után.) És Donatella Di Pietrantonio A Visszaadott lány című regényét is újravettem, mert megjelent a folytatása, a Halásznegyed, amit szintén jónak tartok. A semmivel nem magyarázható, sehonnan nem eredeztethető szeretet könyvei. Életrajzok jöttek még, akikért rajongok és akik segítségével fel szeretném emelni magamat a porból: Marina Abramoviché, meg Ai Weiweié, meg Debbie Harryé. De idén nehezen és kedvetlenül fogtam neki bárminek, életem legrosszabb éve volt, sok fájdalommal és koncentrálni nem tudással. Amikor keveset olvasok, keveset is gondolkodom és mániákusan a traumáimon pörgök. De ez nem jó pörgés, mert nem visz sehová: ezekkel a monoton őrületekkel nem tudok dolgozni. Persze az Elfújta a szél is megvolt újra, most fejezem be megint, és a Makra, nyilván, a regény, amiből a legtöbbet tanultam.
Versek nem is voltak az egy Kántor Péteren kívül. Az Elegendő ok. Bámulok magam elé sokszor: „Ez nem egy szerelmes vers. De kell hozzá valaki, / aki fontos. Akinek fontosak vagyunk.” Hol ez a valaki? Annyiszor kérdezem a nemírás hónapjaiban. És mit tudom én. „Mit is mondhatnék / egy nehéz napon? / Hogy majd jobb lesz, / egy könnyebb napon.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/4. számában jelent meg január 27-én.
