Remélem, hogy az újdonságok inspirálják az Oszmán Birodalom kutatóit az ellenfél kémszervezetét bemutató „szinkrón kötet” elkészítésére, egyrészt mert ilyen összefoglalás török részről nem született, másrészt mert az oszmánok hírszerzéséről, illetve a birodalmukban zajló kémtevékenységről az ausztriai, a magyarországi és általában az európai levéltárakban fennmaradt források gyakran sokkal beszédesebbek, mint az isztambuli archívumokban őrzött beszámolók. Több mint húsz éve, még 1999-ben vetette papírra e sorokat a kora újkor és a török hódoltság korának elismert kutatója, Pálffy Géza.
Nos, a kötet két évtizeddel később Emrah Safa Gürkan jóvoltából elkészült, és immár magyar nyelven is olvasható. A szultán kémei – Oszmán hírszerzési módszerek és ügynökhálózatok a 16. században című munka remek, tömör úttörő vállalkozás. Ahogy ugyanis arra a török szerző is felhívja a figyelmet: „Az oszmán kort kutató történészek mind a mai napig nem jelentkeztek átfogó művel egy olyan népszerű témában, mint a hírszerzés, aminek a legfőbb oka az, hogy az oszmán kori iratok levéltáraiban őrzött dokumentumok erősen hiányosak.” Szulejmán kora közben a korai modern államok és bürokrácia kialakulásának időszaka, amikor a nagy európai városok levéltárai egyre módszeresebben és körültekintőbben kezdik el megőrizni az iratokat. Gürkan munkájának talán legnagyobb erőssége, hogy a kutató szívós munkával „e felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat az oszmán kori iratok levéltáraiban fellelt forrásokkal együtt” dolgozza fel.
Ugyan a török történész jelzi, munkáját a kutatók mellett a téma iránt érdeklődő nem tudományos olvasóknak is szánja, ám a vállaltan könnyedebb nyelvezet és lazább stílus ellenére nem árt a korszak minimális ismerete. Ha azonban az megvan, a kötet kémtörténetei igazi csemegék. A statikus és száraz ismertetés helyett Gürkan esettanulmányai már-már krimiszerűen engednek betekintést a kor túlélésért, dicsőségért és vagyonért folytatott macska-egér harcaiba.
Miközben megismerjük az oszmán hírszerzés felépítését, annak forrásait, fogaskerekeit és többek között a kémelhárítás működését, vagy épp azt, mi várt egy lefülelt kémre, addig feltárulnak a korabeli információs háború apró részletei. „Meglehet, az oszmán hírszerzés nem használta olyan ügyesen a diplomatáit, mint európai vetélytársai, mégis a lehető legtöbbet hozta ki a diplomáciai tevékenységből. Az Oszmán Birodalom politikai és katonai erejéből fakadó diplomáciai súlyának köszönhetően az oszmán hírszerzés a vazallus államokat és közeli szövetségeseit a hírszerzési információk megosztására tudta kényszeríteni. (…) Minthogy e hírszerzési szervezetek a működési területük és főbb jellemzőik tekintetében különböztek egymástól, az oszmán hírszerzés számára e szervezetek együttműködése valóságos kincsesbányának bizonyult. Az oszmánok a hűbéres államok felé állandó hírszerzési információigényeket támasztottak. Ennek megfelelően Erdély, Havasalföld, Krím és Raguza rendszeresen indított kémeket az ellenséges területre, és a határ túloldalán történő fejleményekről nemcsak Isztambult, de a hozzájuk közel lévő beglerbégeket is tájékoztatták.”
Gürkan munkájának legizgalmasabb megállapítása túlmutat a hírszerzés birodalmán, és bizonyítja: a Földközi-tenger térsége az oszmánok térhódításakor sem volt az a fekete-fehér világ, ahol átjárhatatlan árkok között feszült egymásnak az iszlám és a keresztény civilizáció. Mi több, „valahányszor fellebbentjük a függönyt a Mediterráneum térségéről, mindannyiszor káprázatosan sokszínű és meglepő világ tárul elénk”.
Emrah Safa Gürkan: A szultán kémei – Oszmán hírszerzési módszerek és ügynökhálózatok a 16. században. Ford.: Pál Laura.
Gondolat Kiadó, 2020. 3600 Ft
