Csu Te, Rákosi! Csu Te, Rákosi! – a kivezényeltek lelkes hangon tapsoltak és skandáltak a kínai marsall budapesti látogatásán. 1956 januárja volt, és mégis, mintha az ötvenes évek eleje, a legkeményebb bolsevik diktatúra időszaka tért volna vissza. A párt vezére, Rákosi Mátyás (miután a szovjetek beleegyezését elnyerte) restaurálta egyeduralmát, s megingott rendszere megszilárdítására készült.
A reménytelen helyzetbe villámcsapásként vágott be az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov Sztálint „leleplező”, zárt ülésen elmondott beszéde (hogy milyen céllal mondta el, az más kérdés, taglalni hosszan lehetne). Egy bizonyos, Hruscsov fellépése olyan hatást váltott ki világszerte, a csatlósállamok közül pedig elsősorban Lengyelországban és Magyarországon, amire az egyeduralmát bebiztosítani kívánó szovjet vezető sem számított. A hazai funkcionáriusok jól láthatóan elbizonytalanodtak, ami újabb bátorítást adott a változást akaróknak.
A Kolhoz-kör 1956 márciusában alakult meg az ELTE Bölcsészkar hallgatóiból és tanáraiból; a fellélegzés első pillanatai voltak ezek országosan, a kemény megtorlás eszközeivel már nem lehetett élni, ezért sem érte olykor vakmerőnek tűnő viselkedésük miatt retorzió a „kolhozosokat”. (Nevük egyszerre fakadhatott a gúnyból és abból, amire a szó utal: a szövetkezés vágyából.) A kör szellemi atyja és szervezője Molnár József tanársegéd, tagjai között találhatjuk többek között Kabdebó Lórántot és Szabad Györgyöt, patrónusként I. Tóth Zoltán bölcsészkari dékán segítette őket.
Molnár József úgy vélte, hogy a leendő tagoknak sokszoros szűrőn kell áthaladniuk: az egyetemi elitből kell kiválasztani a megbízhatókat, közülük pedig azokat, akik kockáztatni is mernek. Bátor módszerrel gyűjtötte maga köré az arra érdemesnek gondoltakat. „Kézai szöveget nyomott az orrom alá, melyben ez a mondat fordul elő: »... amikor még minden magyar szabad volt«” – idézte fel már az emigrációban „beavatásának” históriáját az egyik oszlopos tag, Máté Imre költő. „– Te hogy látod? (Várakozón rám nézett, figyelte minden mozdulatomat.) – Én úgy látom, hogy gyökeres változásokra volna szükség! Ekkor [Molnár József] szorosan hozzám lépett, megfogta a vállamat: – Forradalmi változásokra van szükség, de azt tétlenségben nem lehet elérni!”
Nem is tétlenkedtek. A Rajk-temetés napján, 1956. október 6-án, amikor a Kerepesi úton, a gyászszertartás alatt a feszültség már szinte tapintható volt, megszervezték a hosszú idő óta első politikai tüntetést a Batthyány-örökmécsesnél. A séta bölcsészek és képzősök részvételével a temetőből indult, az Andrássy út 60., a volt ÁVH-székház előtt elszavalták a Levegőt! című József Attila-verset, majd az örökmécsesnél elénekelték a Szózatot, és koszorúztak is. (Más emlékezők szerint jártak a szovjet követségnél is, ami a kort ismerve inkább legenda.)
Tettük kétségtelenül meghatározó eleme a forradalmat közvetlenül megelőző eseményeknek, azonban a köztudat nem őrizte meg a tüntetés pillanatait, és sokáig a történészek figyelmét is elkerülte nemcsak a demonstráció, de a kolhozosok létezése is. Ezért fontos, 1956 fordulatainak megértését elősegítő munka Zsebők Csaba történészé, aki korábban hosszabb időt eltöltött a média világában is. Lendülete, kötetének szerkezete egyszerre hordozza a régi, jó tollú újságíró szinte krimiszerű oknyomozással építkező biztos stílusát és a kutató szakszerűségét.
A kötetet olvasva világossá válik, hogy a kolhozosoknak hasonlóan fontos szerepe lehetett a forradalom előkészítésében az egyetemista miliőben, mint a jóval ismertebb Petőfi Körnek. A különbséget Máté Imre a következőkben látja: „Mi népi-nemzetiek (mert főleg vidékiek voltunk) orosztalanított, független és szabad Magyarországot akartunk, és úgy véltük, hogy az urbánusok (főleg nagyvárosiak, akiknek családtagjai hivatalokat töltöttek be) döglött lovat patkolnak, tényleg »emberszabású szocializmust« szeretnének megvalósítani. Ellenfeleink voltak, de nem ellenségek! Vetélytársak más-más elképzelésekkel, de vetélytársak, az egyetemi ifjúság meggyőzésében. Az átlaguk műveltebb volt az átlagunknál. Talán ezért látta fontosnak a dékán, I. Tóth Zoltán meg helyettese, Varga János, hogy megteremtse a népi-nemzeti mozgalom intellektuális magvát.”
Szintén egyedülálló, hogy a kolhozosok alapították meg október első felében, tehát nem sokkal a forradalom kitörése előtt az első független lapot, az egyetem irodalmi folyóirataként működő Tiszta szívvelt Máté Imre szerkesztésében. (Az egyetlen szám – amelyet a Napút reprintben újra megjelentetett – szerzői között találhatjuk Szakács Sándort, ifj. Domokos Pál Pétert, Kabdebó Lórántot, Harsay Györgyöt, és meglepetésre a Népszabadság későbbi kérlelhetetlenül balos munkatársát, E. Fehér Pált.) Néhány kolhozos fegyverrel vett részt a forradalomban, november 4-ét követően pedig ugyanaz a sors jutott a tagoknak osztályrészül, mint a harcok más-más módon (szellemi eszközökkel és a tényleges barikádokon) küzdő résztvevőinek: Molnár Józsefet kirúgták az egyetemről, Máté Imre a biztos letartóztatás elől emigrált, I. Tóth Zoltánnak az október 25-ei tömeggyilkos sortűz oltotta ki az életét. Néhányukat megtörték, volt, akit beszerveztek. A folyóirat pedig 1957-ben Szavunk címmel egy szám erejéig újjászületett, hogy azután a kádári megtorlás idején végleg elhallgasson.
Zsebők Csaba Tiszta szívvel 1956-ban. A „Kolhoz Kör”: a forradalom egyik szellemi előkészítője. Oikosz, 2019. 2500 Ft
