Könyvespolc rovatunkban ismert embereket kérdezünk, mit olvasnak. Ezúttal Nemes Z. Márió költő-esztétát.
Nem puszta passzióból (hanem egy konferenciára készülve), de nemrég újraolvastam Bodor Ádám regényeit (Sinistra körzet, Verhovina madarai, Az érsek látogatása). Furcsa élmény volt, mert felidézte bennem, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek, illetve az ezredforduló kulturális lenyomata mennyire elvonatkoztathatatlan számomra a posztmodern gótika esztétikai aspektusaitól. Ennek vannak lokális vetületei is, hiszen a Szovjetuniót magát is lehetett egyfajta gótikus szörnytestnek látni, egy élőhalott szuper-struktúrának, mely saját rothadásából termeli ki a szocialista hétköznapok anyagi-vizuális kultúráját.
Az áporodott romkultúrának megvoltak a posztapokaliptikus ínyencei, az orosz nekrorealistáktól a nyolcvanas évek magyar undergroundjáig, de ez a hagyomány bőven túlélte a keleti blokk összeomlását és a kilencvenes évek során végig virulens volt, sőt mára már egyfajta nosztalgikus retrospekció tárgyává változott. Aztán jött David Lynch.
Mármint a posztmodern popkultúra rendszerváltáskori berobbanása teljesen átrendezte a lokális kódokat, hirtelen már Tarr Bélát is a Radírfej felől néztem, és Bodor Ádámot is a Twin Peaks felől olvastam: „Medárd előtt egy héttel a fodrászat első vendégei hozták hírül, hogy kora hajnalban elfogták a Senkowitz nővéreket. A két vénlány hónapokkal korábban megszökött az Izolda negyedből, a tüdőbetegek elkülönítőjéből. A szökevényeket állítólag Gabriel Ventuza tábori lelkész bőrpórázon vezette vissza a telepre, ahol egy tyúkketrecbe zárva mindjárt ki is állították őket közszemlére.” (Bodor Ádám: Az érsek látogatása, Magvető, Budapest, 1999, 5.) Ugye-ugye. Történhetne mindez a Roadhouse-ban is. Persze nem történhetne, hiszen teljesen más lokális kontextusokról van szó, ugyanakkor az ezredforduló (poszt)apokaliptikus eklektikájában mégis a legkülönbözőbb világvégék termékenyítik meg egymást.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/17. számában jelent meg, április 28-án.
