Az Akik már nem leszünk sosem című regénnyel zajos sikert arató Krusovszky Dénes kapta a Libri-közönségdíjat. A szerzőt kötetén túl a Petőfi Irodalmi Múzeum helyzetéről, a Trónok harcáról és Orbán Viktor ízléséről is kérdeztük.
– Nézi a Trónok harcát?
– Igen, bár kicsit azért bűnös élvezetnek számít nálam. Nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy tényleg kell-e ez nekem, de úgy jártam vele, mint korábban a Walking Deaddel is. Mindenesetre néha furcsán érzem magam, hogy ilyen sárkányos-kardozós dolgot követek viszonylag önfeledten.
– Épp erre is lettem volna kíváncsi, hogy mennyire figyeli ma még a szépirodalmi elit berzenkedve ezeket a népszerű fantasyket. Vagy ez csak a Trónok harcára áll?
– Az én esetem viszonylag egyszerű, nem vagyok fantasyrajongó, csak hát bevonzott a hájp, és óvatlanul hagytam magam sodortatni a tömeggel. Általában egyre kevésbé érzem, hogy lenne ilyen berzenkedés, de azt sem érzem már, hogy vagány dolog lenne nyitni a popkultúra felé. Néhány éve ez még szinte forradalmi dolognak tűnt, de ez a máz már lekopott a popkultúráról, és amennyire látom, egyre többeket – így engem is – zavar a fogyasztói kultúra egydimenzióssága. Szerintem már túl is nyerte magát az utóbbi időben a popkultúra, önismétlő lett, és lelepleződtek a trükkjei.
– A szépirodalom népszerűségének növekedését tudják segíteni az olyan gesztusok, mint a Poket-automaták, vagy a könnyűzenészek és költők együttműködése?
– Ez egy másik kérdés. Az biztosan tud segíteni a szépirodalom olvasottságán, hogy olvasmányos könyveket akarnak szépirodalmi írók is írni. Gyakran hallott frázis, hogy visszatér a történetelvű próza, ezt lehet úgy venni, mint közeledést a populáris kultúrához, bár utóbbi is a magaskultúrából vett és domesztikált sok mindent, szóval adok-kapok viszonyról van szó. Amire te rákérdeztél az inkább a közönségszervezésről szól, nem az esztétikáról. Minden alkotó keresi a maga közönségét, és van, aki ezeken a csatornákon próbál közelebb jutni hozzá. Ez hol működik, hol nem. Attól még, hogy gitárt fogsz a kezedbe, nem biztos, hogy tömegek fogják olvasni a könyved.
– Önnek gitárt sem kell fognia, így is közönségkedvenc regénye, az Akik már nem leszünk sosem. A népszerűsítésbe pedig olyanok is beszállnak, mint György Péter, aki az Azonnali videójában ajánlotta Orbán Viktornak a könyvet. Tetszene neki?
– Ez jó, nem is láttam. Meglepne, hogy úgy mondjam, ha lenne annyi ideje, hogy ilyen hosszú könyveket olvasgasson. De nem tudok sokat az olvasói ízléséről. Mindenesetre elképzelhető, hogy tetszene neki, bár nem tudom, hogy ez rám nézve mit jelentene.
– És a fideszes tábornak tetszene? Ha mondjuk nem tudják, kinek a kötetét olvassák.
– Nem vagyok benne biztos. Lennének olyan elemek, amik zavarnák őket, de ez is attól függ, mit nevezünk fideszes tábornak. A regény megjelenése óta azt jellemzőnek látom, hogy kétosztatú a befogadása, legalábbis politikai szempontból. Akik konzervatívabb politikai beállítottságúak voltak, kevésbé szerették a társadalomkritikát benne, a baloldaliak pedig sokszor azt mondták, hogy lehetett volna élesebb is. A legelső kritika, ami kijött róla, az utolsó Heti Válaszban jelent meg. Egész hosszú kritika volt, név nélkül…
– Akkor Osztovits Ágnes rovatvezető írhatta, gondolom.
– Nekem is az a gyanúm, már csak azért is, mert Esterházyra utalt benne többet. Ő is azt írta, hogy ez egy jó regény, mínusz a politikuma, amit pamfletszerűnek érzett.
– De Grecsó Krisztián is azt mondta a Magyar Narancs interjújában, hogy nagyon tetszett neki, csak nem értette, hogy kerültek ide a kamionban lévő menekültek.
– Pedig ez ugye még nem is fiktív dologként került be. A könyv egyik szereplője Bécs és Budapest között közlekedik, ahogy én is így tettem sokszor már akkoriban is. Parndorf mellett pedig mindig elhajtottam. Konkrétan nem emlékszem a kamionra, de épp egy hazaút után jött a hír, szóval elmehettem mellette. Ahogy elmegyünk mind: itt történnek körülöttünk ezek a dolgok, még sincsenek beágyazódva, nem tudunk reagálni rájuk. Pedig az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb tömeges halálesete volt ez, mi viszont úgy csináltunk, mintha nem is itt történt volna, mert annyira idegenek voltak, akikkel megesett.
– Nemcsak pozitív reakciók akadnak azért. Demeter Szilárd PIM-igazgató például többször is beszólt, ami mintha kapcsolatban lenne azzal, hogy ön kritikus cikkeket jegyzett róla, még ha ő ezt vissza is utasítja. Meglepik ezek a gesztusok?
– Nem annyira, miután nagyon kiélezett helyzet van most az irodalmi színtéren. Hisztérikusan reagálnak az emberek, ez oda-vissza működik. A racionális politizálás helyett mindenki valamiféle homályos moralizálásban éli ki magát, de hát persze a politikai környezet eleve ezt hívja elő.
– Lehetséges a jövőben a kormányfüggetlen írók együttműködése a PIM-mel? Demeter azt is mondta, hogy senkit nem zárna ki.
– Mondott ő sok mindent. Épp az az érdekes, hogy egy politikai think tankből jön, a retorikája alapján pedig mintha még mindig századvéges elemző lenne. Azt mondja, nem akarja megszűrni politikai alapon az írókat, de az már nem fér bele, hogy a kormányt kritizálják az épületen belül. Az igazgatói pályázatában azt írta, keresni fogják a különböző intézményekkel a kapcsolatot, például a Fővárosi Nagycirkusszal és a Századvéggel. Ezek hol foglalkoznak az irodalommal? Mindenesetre most elmegyek majd a Margó Fesztiválra, ami a PIM-ben lesz. [A fesztivált június 12. és 16. között tartották, azóta lezajlott, Krusovszky részt is vett rajta. – szerk.] Ugyanazok hívtak, mint tavaly, ugyanolyan jó rendezvényre is számítok. Közben az a rossz, hogy folyton azt kell várni, mikor fordul fel az egész rendszer. Ha arra hívnának egyébként, hogy Demeter nyit meg egy rendezvényt, és utána szólaljak fel, azt nem vállalnám.
– Más az, ha ő nyitja meg, mint mikor Prőhle Gergely tette?
– Vele is sok problémám volt, Demeter Szilárddal több van. Annyival rosszabb a helyzet, hogy megtörtént a Prőhle-sztori. Ő pedig azért hagyományos értelemben vett értelmiségi retorikát folytatott.
– Azt is mondta Demeter, hogy leginkább a kulturális újságírás és a kritikaírás területén érez hiányosságokat. Kulturális újságíróként hogyan látja ezt?
– Ezek inkább kampánykijelentések, amikkel lehet hiszterizálni a közeget. Én sem értem, mindez hogy jön össze a PIM profiljával. Nagyobb bajnak érzem, amit a nemzeti könyvügynökségről gondolnak, teljesen agyrém, semmi köze ahhoz, ahogy a piac működik.
– Mi az elképzelésük?
– Az elképzelésük, hogy a magyar irodalom külföldi népszerűsítése nem működik, mert erre nincsenek megfelelő szervek. Miközben dehogynem, csak pénzt nem adtak rá. Most viszont majd ők létrehoznak egy új szervezetet új gárdával, beleraknak tizenötször annyi pénzt, és azt hiszik, működni fog. Ebbe már korábban is belefutott a Balassi Intézet, emlékszem a göteborgi könyvvásárra. Fogtak tíz könyvet, előre lefordították őket svédre, majd a kész fordítást próbálták kinn eladni. De hát ez nem így megy. Olyan profi kiadóval még nem találkoztam, ami megvenne csomagban fordításokat, inkább maguknak akarnak felfedezni szerzőket, ahogy az természetes. Nem is sikerült egyet sem eladni, ha jól tudom. Sosem tudni, ki lesz népszerű. Ki látta előre, hogy fordításban Gárdos Péter és Forgách András mennek majd ekkorát?
– Igen népszerű a regény, ezt támasztja alá a Libri-közönségdíj is. Vajon kik olvassák? Ugyanaz a középréteg, amelyről a kötet is szól?
– Szerintem igen. Magyarországon és általában a világban erősek a társadalmi egyenlőtlenségek, az olvasás így középosztálybeli dologgá vált. Kis túlzással luxustevékenység.
Az Aegon- és a Libri-díj is ezt a réteget tudja megcélozni. Ha a Libri-díjat nézzük, egy nagy erőbedobással felépített kampányt látunk az egyes könyvek mögött, és ennek a kampánynak a nagy része könyvesboltokban zajlott, tehát eleve már olyan közönségre számítanak, aki magától bemegy egy könyvesboltba. Más kérdés, hogy a leszakadó réteget, akinek kisebb gondja is nagyobb a kortárs szépirodalomnál, hogyan lehetne bevonni az olvasásba, de ez már jóval bonyolultabb ügy.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/20. számában jelent meg, 2019. május 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2019/20. számban? Itt megnézheti!
