Régen nagyon szerettem vetélkedőket nézni a tévében, szerettem drukkolni az egészen okosnak tűnő (de lexikális tudásukat tekintve mindenképpen felkészült) játékosoknak, és persze szerettem tudni előttük a megoldást. Aztán a tévés kvízek inflálódni kezdtek, gagyivá váltak, a kérdések egy jól tájékozott alsó tagozatos gyerek ismeretszintjét ostromolták. Nem egyértelmű, hogy mi volt e színvonalsüllyedés oka, talán a nézők egy részét frusztrálta, hogy nálánál sokkal okosabb emberek sikeresek az életben. Én pedig rájöttem, hogy ezeket már nem szeretem. Vagy húsz éve egy vetélkedőt sem láttam (lehet, hogy vannak jók, nem tudom).
Vagyis biztosan vannak nagyon jók, csak nem feltétlenül a tévében kell keresni őket – most már tudom. Keresztes Bianka immár főállású vetélkedőkészítő és -vezető (kvízmester, ahogy mondani szokás, bár valamiért engem taszít ez a szó), az általa alapított Quizzone vállalkozás (a pandémia előtti időkben) évi több száz vetélkedőt rendezett baráti társaságoknak, céges rendezvényeken. Ezek a vetélkedők a kocsmakvízek hangulatát idézik: néhány fős csapatok mérik össze tudásukat egészen ötletes, jelentős ténybeli tudást igénylő, de azért a józan észt is megmozgató kérdéseket megválaszolva.
Ilyen vetélkedőket tartalmaz a Kvíz az életem című könyv, az év minden hetére egyet, illetve havonta egy tematikus kvízt, a legnépszerűbb popkulturális témákban (Harry Potter, Csillagok háborúja, Gyűrűk ura, Bud Spencer...). A kérdések nehézsége egészen pontosan lett beállítva: az ember okosnak érezheti magát tőlük (mert biztosan nem fogja mindenki tudni rájuk a választ, aki kijárta az első két osztályt), miközben az a veszély sem fenyeget, hogy általános műveltség birtokában sorozatos kudarcélménnyel kell szembesülnie. Bár nem rendeztünk formális vetélkedőt a kérdéseket felhasználva, de jó pár kvízen végigmentünk, és kifejezetten jól szórakoztunk.
Keresztes Bianka a bevezetőben leírja, hogy az évek során már több mint hétszáz, öt-hat fős csapat játszott a különböző, általuk szervezett kvízbajnokságokban. A legtöbb csapat függővé válik, és heti rendszerességgel tér vissza a versenyekre. A pandémia előtt heti öt-hat vetélkedőt is tartottak, de így sem tudták kielégíteni az igényeket: állandó volt a telt ház, kétszer annyian akartak volna jönni játszani, mint ahányan befértek.
Bianka természetesen maga is játékosként kezdte, és egészen sikeres volt. A magyar kocsmakvízélet embrionális időszakában csak mint a „kvízes lányt” ismerték, mert akkor szinte csak fiúk játszottak. Mostanra már nagyjából kiegyenlítődött a nemek aránya. Ezután elkezdett maga is kérdéseket írni, vetélkedőket fejleszteni és tartani. Idővel ebből sok lett, és főállásban kezdte csinálni.
Aztán jött a pandémia, ami ezt a szórakozási műfajt biztosan nagyon súlyosan érintette – hiszen az egész lényege, hogy sok ember kis helyen összegyűlik, és egymáshoz közel hajolva sugdolóznak a megoldásokról. Reméljük, most már vetélkedni is úgy lehet majd, mint régen.
Keresztes Bianka: Kvíz az életem. Open Books, 2021. 3999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/8. számában jelent meg, február 18-án.
