Hatvankilenc éves korában meghalt Szkárosi Endre költő, intermediális művész. A hírről a Tiszatáj számolt be, a lap honlapján Bíró József egy képverssel búcsúzott.
Szkárosi Endre 1952. május 28-án született. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-olasz szakán tanult, majd 1978 és 1983 között a Mozgó Világ szerkesztőségi tagjaként dolgozott. Az olasz szakon tanult a tragikusan fiatalon elhunyt Pinczési Judit költő is. A róla szóló cikkünkben megszólaltattuk Szkárosit is, aki valószínűsítette, hogy nem az olasz szakosság miatt ismerte meg, miután Pinczési fölötte járt legalább két évvel, hanem azért, mert az ELTE Alkotókörében találkoztak. Ezt akkor tanárként Koczkás Sándor vezetett. Olyanok voltak résztvevői ennek, mint Vámos Miklós, Szilágyi Ákos, Tarján Tamás vagy Csaplár Vilmos.
A nyolcvanas években Szkárosi a Lapkiadó munkatársa lett, majd megalapította a Szkárosi&Konnektor művészeti koncertszínházat. A kilencvenes évektől az ELTE-n olasz irodalmat tanított.
A hetvenes évek óta jelentek meg versei, kritikái, jelentős tevékenységet fejtett ki az avantgárd irodalomban, a hangköltészet területén.
„A szerző nem volt kegytárgyárus, kifutófiú, alkalmi és kikötőmunkás, biztosítási ügynök, útburkoló és segédszínész” – ezzel nyitotta bemutatkozó kötetét, az Ismeretlen monológokat Szkárosi. Utalva arra, hogy sok akkoriban induló költővel szemben nem járt be nagy kanyarokat, rögvest az irodalmi életbe csöppent. Aztán ott is maradt a rá következő négy évtizedben, kötetei folyamatosan jelentek meg, hol az avantgárd hagyománytörténetéről, máskor a félreértett futurizmusról. Több lemezt is kiadott, illetve fordításai jelentek meg olasz vagy épp portugál versekből. „Szkárosi műveinek alapgondolatai az írott versekben, illetve a partitúraként érvényesülő grafovizuális költeményekben találhatók. A poézis felől indul el, annak a határait tágítja a hagyományos lineáris előadásmód lehetőségeit meghaladó korszerű eszközökkel, de mindenekelőtt korszerű szenzibilitással, amelynek alapja a nyitottság. Polifon érdeklődésének, még persze tehetségének köszönhetően az írott költészet tartománya számára megnyitja a hangköltészet és a zene felé való kimozdulás lehetőségeit” – írta Szkárosicon című 2002-es lemezéről Szombathy Bálint az Új Holnapban.
Szkárosi régi és új hangkölteményeiből két éve jelent meg egy kötet Égzsák címmel. A Szépírók Társaságának 2018 és 2021 közötti elnöke volt.
A költőtől a Facebookon búcsúztak barátai, tisztelői. Márta István, akivel együtt indult a pályájuk, azt írta: „Egy ideig fontos résztvevője volt az életemnek. A Brobo együttes, a Kapolcs riadó – Támad a szél lemezünk, performanszok sokasága az Egyetemi Színpadtól Szegedig. Autostopos csavargás a 70-es évek beli Erdélyben. Lázadó és a folyamatosan, makacsul kitartó »utazó« barátom, az örökké kísérletező, performer. Nála nem volt agy-gyepesedés, rutin. A klip végén megöregítettük. Az órák hosszat tartó sminkelést rezzenéstelen arccal tűrte. Előre szaladt az időben, amely most utolérte őt is. Az utolsó snitt könycseppje sokunknak, sokunkról szól..” Búcsúzott Gulyás Gábor is, kivételes és nagyszerű emberként emlékezve a költőre.
Karácsony Gergely főpolgármester úgy fogalmazott: „Afféle avantgard reneszánsz emberként volt egyetemi tanár, szerkesztő, színházcsináló, zenész de foglalkozott hang- és videoköltészettel is. Fontos és szeretett alakja volt Budapest szellemi életének.” Závada Péter rákérdezett: „Azt hiszem, a barátjának mondhattam magam. Most majd biztos fölfedezzük magunknak az életművét. Jó esetben folyóirat-lapszámot, konferenciát szentelünk neki. Nem lehetne, hogy legközelebb nem várjuk meg, amíg az illető elmegy? Hogy már életükben is megtiszteljük szerzőinket a nekik járó figyelemmel és odafordulással?” A KFT dobosa, Márton András pedig így emlékezett: „A nyolcvanas években gyakran járt a Lágymányosi Közösségi Házban, ahol akkor a KFT klubja működött. Volt, hogy egyik performanszaként a koncertünk előtt becsomagolta papírba az előcsarnokban »elhelyezett« zenekart, majd egy hangkölteménye kíséretében felavatta az élő szobrunkat. Fantáziadús, vibráló srácként marad meg az emlékezetünkben.”
