„Fel se figyeltek rá eléggé! Legföljebb a késett szenzációra.” Így kiáltott fel Tandori Dezső a Helikon Világirodalmi Figyelőjének 1977/4. számában, mindezt J. D. Salinger magyarországi fogadtatása kapcsán. A Töredék Hamletnek szerzője a felejtést panaszolta, de úgy látta, még ez sem egészen valósult meg, hiszen a maga idejében nem alakult ki az amerikai szerző kívánatos kultusza. Két és fél évtizedes alkotói korszaka után Salinger elérkezettnek látta az időt a visszavonuláshoz: utolsó műve, a Hapworth 16, 1924 a The New Yorker 1965. június 19-ei számában jelent meg. Ekkor volt 46 éves. Hosszú idő állt ekkor még előtte: 91. születésnapját is megérte, 2010 januárján hunyt el.
Tandori viszont mintha csak előre látta volt, hogy ebből már nem lesz visszatérés. Amit pedig akkor írt, utóbb szinte teljes egészében rá is igazzá vált: „az író több mint húsz éve csaknem teljesen elzárkózva él, szűk baráti körén és családján kívül senkivel sem érintkezik, és a külvilág rá vonatkozó hírei – dolgozatok, viták, magatartásával kapcsolatos nézetek szélsőségei – csak lelassítják amúgy sem gyors tollát, és végső soron a létezésében zavarják.”
Akinek a minimalizmusban a sok kellett - Tandori Dezső 80 | Magyar Hang
A szerző, akit a maga teljességében alig ismerni ki: ma nyolcvanéves Tandori Dezső, az utóbb magát egzisztencialistának nyilvánító költőzseni. Említette 2012-es aforizmakötetében is, ő mindig akként gondolt magára, csak mások épp alig vették észre. Ami nem is lenne meglepő, hiszen a rendkívül termékeny Tandori művészetét a maga teljességében vizsgálni szinte lehetetlen.
De ahogy Tandori, úgy a visszavonult Salinger sem hagyott fel az írással, még ha a külvilág utóbbi munkájából semmit nem is érzékelhetett – mindezidáig. A szerző fia, Matt Salinger most viszont a Guardiannek adott interjújában rendkívüli bejelentést tett: majdnem minden egyes szöveget ki fognak adni, ami az utolsó közel fél évszázad alatt született. Eddig arról is csak pletykák röppentek fel, hogy a Zabhegyező írója tovább dolgozott, most viszont fia megerősítette ezt, hozzátéve ráadásul, hogy rengeteg anyagról van szó. Elmondása szerint ő és az író özvegye, Colleen O’Neill hihetetlen lendülettel vetik bele magukat, hogy amint csak lehet, közzétegyék az életmű fennmaradó részét.
Az idősödő Salinger valójában épp olyan szívesen írt, mint korábban, amit jól jelzett, hogy minden székéhez közel kellett legyen egy-egy jegyzetfüzet is. Fia szerint egyszerűen csak arra jutott: az írásban a legjobb nem az, hogy kapcsolatba kerüljön mindenféle emberekkel. Nem a kártyaasztalok mellett akart üldögélni, „inkább szeretett a saját levében főni, amit csak javasolni tudott mindenkinek, aki írásra kívánta adni a fejét.”
Egy dokumentumfilm egyébként már 2013-ban bedobta, hogy öt új Salinger-könyv jelenhet meg 2015 és 2020 között, az egyik ráadásul a Zabhegyező-főhős Holden Caulfield szemszögéből elmesélve. Említettek olyan elbeszélést is, ami a szerző egy Sylvia nevű náci kollaboránssal kötött, rövid életű házasságát beszélte volna el.
A film készítője ugyanakkor az író legközelebbi családtagjaival nem egyeztetett, Matt Salinger közlése szerint pedig az állításoknak semmi közük a valósághoz. Szerinte aki igazán ismerte az apját, az magát az elképzelést is nevetségesnek tartja, hogy született volna egy könyv az író kérészéletű kapcsolatáról. Azt ugyanakkor nem fedte fel, a fentiek helyett miféle történetekre számíthatunk.
Mindenesetre a Guardian valószínűsíti, hogy ismét előkerül a Salinger műveiből (Franny és Zooey; Magasabbra a tetőt, ácsok! stb.) jól ismert, nehéz sorsú Glass család. Az író fia úgy látja, az eddig nem publikált művek nem mutatnak lineáris fejlődést. Egyértelműen látszik, hogy az író már túl volt azon a korszakon, amikor publikálásra szánt műveket jegyzett. Matt Salinger szerint nincs szó vonakodásról, vagy arról, hogy a bizalmas dolgokat szeretnék védeni: egyszerűen annyi mindent kell összerendezni, hogy 2011 óta még nem sikerült végezni ezzel a munkával. Éveket kell még várni, de reményei szerint már kevesebb, mint egy évtizedet. Úgy látja, sok ember bizonyosan csalódni fog a szövegekben, „a valódi olvasók viszont rendkívül jól fogják fogadni a még kiadatlan írásokat.”
Az író maga egyébként az ellen is tiltakozott, hogy korai műveit újra kiadják. „Képzeld el, hogy volt egy kabátod, amit szerettél nagyon, viszont valaki feldúlta a ruhásszekrényed, és ellopta azt onnan. Pontosan így érzek most” – nyilatkozta 1974-ben a New York Times-nak, miután újra megjelentették a fiatalabb korában írt, kötetben addig nem olvasható munkáit.
Öt évvel ezelőtt egyébként ismét kiadta egy független kiadó három korai elbeszélését Three Early Stories cím alatt: ezek a negyvenes években születtek, akkor különböző lapokban voltak olvashatóak. A világhírt hozó Zabhegyező pedig 1951-ben látott napvilágot. A Három korai történetet nálunk a Helikon hozta ki 2015-ben.
Ugyanebben az évben jött ki az Európa is a Zabhegyező újrafordításával, ami számos kritikát maga után vont. Barna Imre viszont fontosnak tartotta a beszélt nyelvi képzetek újrateremtését, a korabeli szleng újrafordítását. A Könyves Blognak akkor így magyarázta: „Az angol eredetit olvasva helyenként az volt most az élményem, hogy Salinger szinte prózaverset csinált abból, ami ugyanakkor a szó legéletszerűbb értelmében a kor beszélt nyelve volt, amiben magára ismerhetett bárki. Azért gondoltam, hogy érdemes új fordítással próbálkozni, mert a beszélt nyelvi élmény ma már sokkal magától értetődőbb az olvasó számára.”
A kritikusabb megszólalások közül érdemes kiemelni például Bujdosó Boriét a VS.hu-ról, ő így foglalta össze: „Barna fordításában Holden nem mai kamasz, nem is egy régebbi évtized kamasza, hanem egy nem létező katyvasz. Pillantsunk vissza a cikk elején összegyűjtött szavakra; nyilvánvaló, hogy nincs olyan élő ember, aki használja a fikáz, a gáz és az elbuzul szavakat, de időnként az is elhagyja a száját, hogy sublót (Gyepesnél [Gyepes Judit fordító – szerk.] ’64-ben még fiókos szekrény volt), hogy kutyaütő banda (ezt kizárólag a Barnánál majdnem tíz évvel idősebb apukám szájából hallottam), meg hogy anziksz. (…) Barna Holdenje széteső személyiség, de leginkább egy idősödő budapesti értelmiségire hasonlít, aki próbál menőzni a fiataloknak, de közben meg olyanokat mond, amiket utoljára az ő húszéves korában használtak, ha egyáltalán valaha.”
