Március 19-én hetvenhat éves lett Kiss Benedek, a Kilencek csoport tagjaként a hatvanas évek végén bemutatkozó költő, műfordító. Akasztón született, majd a fővárosba kerülve egyetemistaként lett egy új generáció képviselője: verseire nagyban hatott két mestere, Juhász Ferenc és Nagy László látomásos lírája. A tavaly óta Kossuth-díjas szerzővel beszélgettünk.
– Éppen ötven éve jelent meg a Kilencek első kötete, az Elérhetetlen föld. A fiatal egyetemisták közt ön mellett olyanokat találhattunk, mint Utassy József, Kovács István, Mezey Katalin vagy Péntek Imre. Nehéz volt az indulás, nem akarták a könyvet kiadni, de aztán csak sikerült, és követte több közös megjelenés még. A kilencből hatan maradtak, elhunyt már Utassy, Oláh János és Rózsa Endre. Összejárnak még így hatan?
– Már nem, de sokáig tartottuk a kapcsolatot. Különösen az indulásunkat követő években hívtak bennünket sok helyre közösen. Zömmel egymás között voltunk író-olvasó találkozókon, jártuk a vidéket. De már 1970-ben a Kossuth Klubba minket hívtak a március 15-ei műsorra. Annyian jöttek el, hogy szinte a Körútig állt a sor! Pályafutásunk legszebb megnyilvánulása volt. Berek Kati színésznő közreműködött a műsorban, egy hirtelen ötlettől vezérelve pedig valamennyien elmentünk meglátogatni Nagy Lászlót. Ez volt a betetőzése az ünnepnek és a mi együttlétünknek is.
Kossuth-díjas költőnk, aki hat ujjal született és ecettel keresztelték meg | Magyar Hang
„Az ember boldogságra születik.” Hetvenhat éves Kiss Benedek.
– Azért akadtak később közös szigligeti borozások is, nem? Mesélte korábban, hogy mikor beállt az éj, a tűz mellett akár még dalra is fakadtak.
– Előfordult, igen. Különösen barátommal, Utassyval elég hamar elkezdtünk járni a szigligeti alkotóházba. Később, amikor már kocsink is volt, annyira megkedveltem azt a tájat, hogy vettünk ott egy régi szőlőt, és azt felújítottuk. A ház előtti diófák alatt nagy találkozókat csaptunk éveken át. A stabil baráti kör gyűlt össze Lázár Ervintől Bella Pistán át Ágh Pistáig. A vidám beszélgetéseink, borozgatásaink nagyon szép emléknek bizonyulnak. Ma már a zömük temetőben van, és én is járóképtelen lettem, a szőlőművelést rég fel kellett adni. Kiöregedtem, nagy ráfizetés is lett az egész. Holott úgy indultam neki, hogy a szabadúszóként kapott szerény honoráriumot legalább gazdálkodással ki tudom majd egészíteni. És persze volt egy kis szülői támogatás is még az elején. A szőlő viszont nem vált be. Egy-két jó év azért akadt, akkor 2-2,5 hektónként a kis Ladámmal tudtam felhordani Pestre. Sajnáltam, megsirattam Szigligetet, ma pedig már ha lenne kedvem, sem tudnék menni az egészségügyi állapotom miatt.
– A szülői támogatás azért az anyagiakon túlmenően nem jött könnyen, nem? Az Elérhetetlen földben írja, mennyi összeütközése volt édesapjával, aki egyébként pap akart lenni, de nem lett. Ahogy ön is váltott, hiszen eredetileg újságírónak készült.
– Hétéves voltam, mikor elváltak édesanyámtól, onnantól távapaként volt jelen az életemben. Akkor még Akasztón laktunk, apám pedig Diósdon fogott építkezésbe, oda akarta csalni édesanyámat is. De hát annyira tűz és víz voltak! Édesanyám még fizikailag is félt tőle, így ebből nem lett semmi. Nekem később kezdett apahiányom lenni. Néha meglátogatott, jött a motorbiciklijén, olykor még nyaraltatott is bennünket. Élete vége felé egész harmonikus kapcsolatot tudtunk kialakítani.
– Ez a tűz és víz aztán feloldódott önben?
– Gyakran felhorgadt bennem a fájdalom, és maga a tény, hogy ilyen családi körülmények között nőttem fel. Később aztán megírtam az Apám kertjében ciklust, feloldva ezt az örökös ellentétet is, ami volt köztünk. Hiszen ez elég jelentős volt: ahogy édesanyám örült annak, mikor észrevette, hogy érdekelnek a versek, úgy édesapám szinte kétségbe esett. Ő teljesen az ellenkezője, reálgondolkodású ember volt, és mérnöki pályát szánt volna nekem. Azt persze már többször változtatta, milyen szak lenne szerinte jó. Amikor már egyetemista volt Pesten, azért ő is megbékélt a választásommal. A maga módján megpróbált segíteni is.
Kiss Anna: Egy igaz emberért is érdemes az embereket, egy igaz percért az életet szeretni | Magyar Hang
Természeti embernek gondolom magam, és úgy élek, mintha az lehetnék - erről beszélt lapunknak adott interjújában Kiss Anna, aki január 26-án ünnepelte 80. születésnapját. Hozzátéve azt is: ő aztán nem egy faluromantikus ember, tudja, hogy egy közösségnek milyen nyűgei vannak. Kossuth-díját 2016-ban vehette át, legutóbbi kötete pedig két éve jelent meg Suhogások címmel.
– Érdekes, hogy az akkori vezetés mit látott meg az Elérhetetlen földben, amiért nem is akarta hagyni megjelenni. Miközben Darvas József, az Írószövetség vezetője is mondta, hogy ezek milyen jó versek.
– Jó tíz évre ellehetetlenült a művészi élet 1956 után, a fiataloktól a folyóiratok rettegtek, mintha valami kórokozók lennének. Nagy feszültség keletkezett a hetvenes évek elejére a hatalmi kultúrpolitika és a tömegével jelentkező fiatal tehetségek közt. Hogy ez kirobbanjon, azt az Elérhetetlen föld a maga mentalitásával segítette. Elképzelhetetlennek tartották abban az időben, hogy egy társaság maga szerkessze az írásait antológiává. Hiszen minden központilag ellenőrzött volt. Hiába jártuk sorra a két kiadót, a Magvetőt és a Szépirodalmit, mindenhonnan dobálták vissza az anyagunkat. Még egy olyan szöveg is kezünkbe jutott, amiben csak úgy emlegetett minket az illetékes csinovnyik, hogy „Oláh és bandája.” Ezért jutottunk arra az ugyancsak renitens gondolatra, hogy megpróbáljuk magánkiadásban kiadni. Már az OTP-nél próbáltunk kölcsönöket felvenni a kiadáshoz, mikor Darvas gyorsan bekérette a szöveget. Addig is ugyanaz az az anyag volt, amiről egyébként pozitívan nyilatkozott Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, de még Váczi Mihály is. Darvas aztán a kiadás élére állt, talán régebbi bűneit is tompítandó. Végül az Írószövetség részlege hozta ki az antológiát, a sokat idézett Nagy László-bevezetővel.
– Azért a kritika így sem volt kedves önökkel. Kenyeres Zoltán például azt rótta fel a Népszabadság 1970. január 11-ei számában: „Néhány most induló költőt megtéveszt a szocialista forradalom mai szakasza, s mert nem látnak a mélyére, úgy gondolják, hogy devalválódtak az eszmények s a forradalmat ökonomizmus emészti el. Ezt a hamis tudatot látványos lobogókra írva néha egészen demagóg formában fejezik ki, amelyben találkozik a polgári szemlélet a „baloldali” anarchizmussal.”
– Kenyeresnek ezt a véleményét nem olvastam, de őt másképp ismerem. Tény, ettől sokkal vadabb fogadtatás is volt az akkori nagy korifeus, Pándi Pál és párja, Király István részéről. Teljesen elutasították, és ellentétben a lektori véleményekkel, nagyon lesajnáltak minket. De hiába, mert a megjelenésre hatalmas olvasótábor, főként egyetemisták várva vártak. A hatalom gyorsan köpönyeget váltott, a porondra lépett a nagy taktikus, Aczél elvtárs. Hirtelenjében megjelent két másik válogatás, az egyik Mezei András szerkesztésében. Próbáltak minket győzködni, hogy adjuk oda az antológiánk anyagát, mi leszünk a központi helyen. Ezt nevetve visszautasítottuk. A Szépirodalmi is kihozta közben a Költők egymás közt antológiát, amibe magam is belekerültem, mint Pilátus a krédóba. Kötetet adtam be a Szépirodalmihoz, abból válogattak be. Nem árulás volt ez részemről, hanem tulajdonképpen felhasználtak tudtom ellenére.
– Az ekkori hatalommal való szembekerülésük után magától értetődő volt, hogy a Kilencek közül többen a jobboldalon találtak szellemi otthonra?
– Mi kezdettől fogva ’56 örököseinek tartottuk magunkat. Mint ilyenek, nyilván csípőből szemben álltunk az akkori hatalommal, sőt irodalompolitikával.
Konok templomjárók és még konokabb istenkáromlók | Magyar Hang
Ősz húrja zsong, Jajdon busong: fenn a fél vármegyényi dombsor, lenn a kisváros lakói, akik „mint egy játékába merült kisgyerek" foglalják le magukat. A fiktív települést ne keressük a térképen, jóval inkább Szilágyi István korszakos, Kő hull apadó kútba című regényében.
– De a megosztottságok maradtak a rendszerváltás után, sőt, kialakultak újak is. Elég csak a Széchenyi Irodalmi Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia szemben állását említenünk.
– Ez a magyar irodalmi élet nagy rákfenéje. A hasadtság visszavezethető a múlt század elejére, a népi irodalmi mozgalom és a nagypolgári, urbánus irodalom kettősségére. Ezt ugyan szeretnék jó szándékú emberek megszüntetni, de ha egy darabig lappang is, újra és újra felüti a fejét. Nagyon egészségtelennek tartom ezt a szembenállást, nemcsak én, nagyon sokan. De ennek a mozgatásához az írók kevesek.
– Pedig önöknél épp azt láttuk, hogy a népi irodalom hagyománya mellett építkeztek az avantgárdból, sőt, helyenként még a beatköltészetből is. Péntek Imre kapcsán még a legnagyobb vidéki kozmopolita megnevezés is elhangzott.
– De Oláh Jancsi vagy Mezey Kati is tájékozódtak ebbe az irányba. Ez magunk között nem jelentett problémát, mi ugyanúgy vállaltuk az ő különböző esztétikájukat is. De a vidéki hatás erős volt, onnan jöttünk, és a kollégiumban ismerkedtünk meg egymással.
– Juhász Ferenc is nagy tanítómestere volt Nagy László mellett. Beszélt már róla, hogy a barátságukkal ugyanakkor kevéssé tudott élni, mert nehezen oldódott fel a jelenlétükben.
– Harmadikként említeném mellettük a kevésbé ismert és elfogadott Kormos Istvánt. Velük egy újfajta poétika jutott uralomra a magyar irodalomban. A népi szürrealizmus vagy tündéri realizmus akkor nagyon erősen hatott minden indulóra. Juhász Ferenccel elég korán megismerkedtem. Gimnazista koromban Kalocsán volt egy fiatal, nagyon tehetséges tanárom, Békési Imre, aki akkor végzett frissen, és hozta az új irodalom hírét. Például A tenyészet országáét, ami Juhász első gyűjteményes kötete volt. Nagy hatással volt rám, különösen az Apám című nagy elbeszélő költeménye. Amikor Pestre kerültem egyetemre, rögtön meg is kerestem őt. Elég barátságosan fogadott, és biztatott, hogy keressem az új írásaimmal is. De ezt inkább nem tettem, tanulmányaim elmélyültével korábbi akciómat is nagy merészségnek éreztem már. Ezután már a Költők egymás közt kötet kapcsán találkoztunk legközelebb.
„A tehetséges Kányádi Sándor" | Magyar Hang
Első nagy sikerének Sinka István költeményét tartja: az Erdélybe látogató Püski Sándornak szavalhatta el a Szóljon, aki látta című verset. Mindez a negyvenes évek elején esett meg a Nagygalambfalván született Kányádi Sándorral, aki május 10-én ünnepli 89. születésnapját. A költő a Magyar Írószövetség tavaly májusi Sinka-estjén számolt be a pályatárshoz kötődő emlékeiről.
– Tavaly vehette át a Kossuth-díját. Ez meghozta végül a várt elismerést?
– Valóban, hosszú időn keresztül minden mellékes és kisebb díjat megkaptam, kivéve olyat, ami pénzzel is járt volna, pedig az nagyon elkélt. Most pár év alatt, úgy tűnik, elismerték a munkásságomat. Előbb a Babérkoszorú díjjal, majd jött a Prima, és tavaly mintegy betetőzésként a Kossuth-díj.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!
