Milyen volt felnőni nekünk, milyen a szüleink nemzedékének? Németh Róbert első regényében több generáció is magára ismerhet. Leginkább persze a hetvenes-nyolcvanas évek gyermekei. A szerző fiatalságának jellegzetes pillanatai villannak fel: táborozás Mátrafüreden, az első igazán jól sikerült gól a grundon vagy az első titokban fénymásolt, rossz minőségű pornókép a fiók mélyére rejtve. És hogy ki volt Depeche-es és ki Duran Duran-os, meg ki szurkolt a Vasasnak, ki a Honvédnek. Ki stoppolt a társaságból Amszterdamig, hogy ott véletlenül megpillantsa az utcán a nem épp színjózan Iggy Popot? Kik szerveztek fideszes csoportot a gimnáziumban, a nyolcvanas évek végén, hogy aztán a rémült igazgatónő kérje számon őket? Nem is feltétlenül meggyőződésből, inkább értetlenkedve-rémülten: mit akarnak ezen a fiatalok tulajdonképpen?
Aztán az első Európa Kiadó- és első Depeche Mode-koncert, majd az Andersen váratlanul betörő zenéje, és a hirtelen kötött barátságok külföldről jött zenészekkel. Hirtelen szerelmek, meg nagyon is magától értetődők, olyanok, amiket túlontúl könnyen kapunk meg, ezért könnyen is engednénk el. A Heaven Street Sevenből és a Pegazusok Nem Léteznek-ből ismert Némethnek a kisujjában van ez a világ, ügyesen is mozgatja a szálakat, így akik akkoriban nőttek fel, bőven van min nosztalgiázzanak. Akik pedig később, esetleg korábban, azok is ráismerhetnek ezekre a nagyon jellegzetes magyar tájakra, élethelyzetekre.
Kicsit olyan a Nem vagyok itt, mint a sokak által kedvelt generációs filmek, a Megáll az idő vagy a Moszkva tér. Sztoriban vagyunk végig, párhuzamosan futnak a különböző szálak, így egyszerre ismerkedhetünk apák és fiúk nemzedékével. Egyetlen összefüggő, nagy történet helyett a szerző az elmúlt évtizedek jellegzetes pillanatairól, érzéseiről, vágyairól és lemondásairól mesél. Nagyon is szándékoltan, mint az a borítóra emelt részből is kiderül: „az is lehet, hogy minden egyszerre történik. Nem lehet pontosan megmondani, gondolta Péter, hogy mi a különbség a jelen pillanat és aközött, amikor az óvodai homokozó szélén ültek, vagy, amikor a Vencel téren álltak 1990. augusztus 18-án.”
Az idő persze nem állt meg, még ha az iskolakerítésbe karcolt monogramokra még évtizedekkel később is rábukkanunk. Mégis más körülmények között élünk már, más dolgokat veszünk adottnak, más elképzeléseink vannak arról, miért érdemes küzdeni, miért érdemes élni. Közben azért végig szól a zene, mikor mi: Kontroll Csoport, The Cure vagy a U2-tól a Joshua Tree. A számcímeket persze a rádiós a korszellemnek megfelelően magyarítja: Ahol az utcáknak nincs neve, Rohanok a mozdulatlanság felé. Címek, amik elég pontosan kifejezik mindazt, amiről a regényben is olvashatunk. Azt, ahogy nemzedékek sora jut el a megértésig: mások életét folytatjuk, megint mások pedig a miénket fogják. Még itt vagyok, már nem vagyok itt.
Németh Róbert: Nem vagyok itt, Noran Libro Kiadó, 2021, 2900 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/46. számában jelent meg, november 12-én.
