Vajon mikor ér véget, és mi jöhet utána? „Manapság minden gondolkodó embert megbénít a félelem. Ez a fickó pusztán elég előrelátó ahhoz, hogy jobban féljen, mint mások. (…) De nem is a háború számít igazán, hanem ami utána jön. A világ, amelybe lesüllyedünk, a gyűlöletvilág, a szlogenvilág. A színes ingek, a szögesdrót, a gumibotok. A rejtett cellák, ahol éjjel-nappal ég a villanykörte, és a nyomozók, akik álmodban is figyelnek.” Mindezt George Orwell írta egyik legszórakoztatóbb, illetve sokkal inkább tragikomikus regényében, a Légszomjban. Abban a könyvben, ami bár magyar fordítást csak 2003-ban kapott, de 1938-39-ben született, és megjósolta nemhogy a II. világháborút, de abból is sok mindent, ami utána következett. Minden értelmiségi álma ez, előre látni a jövőt, de a kockázat is jelentős, egy-egy félresikerült jövendölés kellemetlen helyzetbe hozhatja a megszólalót.
Utóbbitól tarthattak sokan a Vírus után a világ című esszékötet szerzői közül is. A könyv tavaly jelent meg, első és második hullám között, így már most is többlettudás birtokában olvashatjuk ezeket a szövegeket. Annál is érdekesebb tehát, néhány hónapnyi karantén után hogyan tekintett a járvány jövőjére több tucatnyi jeles értelmiségi. Olyanok írtak a Noran Libro és Szépírók Társasága közös kötetébe, mint Beer Miklós, Bod Péter Ákos, Takács Zsuzsa, Kukorelly Endre, Lányi András, Spiró György, Markó Béla vagy Ferge Zsuzsa. Megbízható minőséget hozó, fontos alkotók, akik valóságértelmezéseikkel eddig is nemcsak leírták, de időnként alakították a történéseket. Ezért is érdekes, a koronavírus-járvány mennyire elbizonytalanított közülük többeket. Annyira legalábbis, hogy jósolni nemigen mernek, inkább a jelen egy-két tendenciájára hívják fel a figyelmet. Feltételezve, hogy amerre megyünk, az valamennyire sejthető mindabból, amit az első hullám felszínre hozott.
Eközben Felcsuti Péter a Mark Twainnek tulajdonított mondatot idézi: „jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti.” Csányi Vilmos arra hívja fel a figyelmet, hogy a jövőt megjósolni eleve lehetetlen, miután „hiányzik a nyelv a jövő szerkezetének feltárásához.” És valóban, hogyan beszéltünk volna a mai világról mondjuk az internet, az okostelefonok ismerete nélkül? Klasszikussá vált az a 2000-es Index-cikk, amiben Uj Péter írt „a nagy WAP-blöff”-ről, többek közt így: „sci-fi-írók serege tette az emberiség nagy vágyává a képtelefont. Hogy lássuk, akivel kommunikálunk. A technológia ma már működhetne. De minek? Nem mutatkozik rettenetes igény.”
Amikor tehát a Vírus után a világ szerzőinek a jó része azt feltételezi, hogy a világ vissza fog rázódni a régi kerékvágásba, akkor egyszerre lesznek tartózkodók és mégis végtelenül merészek. Amikor az ikertornyok leomlását emlegetik, mint mondjuk Gombár Csaba vagy Háy János, akkor valami olyasmivel hasonlítják össze napjaink világát, amit most már biztosan nem érzünk helytállónak. Pontosan azért, amit Fehér Renátó is ír: „kizökkent az idő, s mindez nem egy pillanat vakuemlékeként marad meg ezúttal, mint az ikertornyok, hanem mint stream, ami itt fut e születő mondat alatt is éppen.”
Egy éve ilyenkor még nem biztos, hogy azt mertük volna gondolni: idén májusban is erről fog szólni minden. És ki merné megkockáztatni, hogy mi lesz jövő májusban? Tavaly az akkori Libri irodalmi díj jelöltjeit kérdeztük, Darvasi László válasza volt a legemlékezetesebb: „A fiatalabb évjáratokat, akik majd, illetve mindjárt átveszik az úgynevezett stafétát, kevéssé érintette a történet. Kisebb érintettség, kevesebb emlék, kevesebb trauma, néhány év múlva majd az lesz kis homlokráncolással, hogy, aha, az a járvány, amitől úgy megijedtünk, hanem aztán. Én még arra is gondolok, hogy ezt a mostani ijedséget is el fogjuk felejteni. Beszéljünk öt év múlva, és dörgölje az orrom alá, ha nem így lesz.” Mennyire örülnénk már ma is, ha igaza lehetett volna!
Érdekes aztán, a kötet szerzői is mennyire a saját világlátásukból, korábbi előfeltevéseikből és fontos témáikból indulnak ki. Akinek a környezetvédelem, a klímaváltozás elleni cselekvés a fontos, az erről beszél a járvány kapcsán is. Aki sokat gondolt a robotizációra, az ezen gondolkozik a pandémia viszonylatában. Más az Európai Unió-központú gondolkodásában marad, és még a bezárkózott nemzetállamokat látva is valamiféle mélyülő integrációt, föderatív EU-t képzel el. Miközben a járvány mindannyiunkat kizökkentett megszokott életünkből, sokan hihetetlen erőfeszítéssel ragaszkodnának mindahhoz, amit korábban elképzeltek, megtanultak a világról.
Ugyanilyen erőteljes a vágyvezérelt gondolkodás. Visszatérő fordulat a kötet szerzőitől is: nem hiszik, hogy a világ gyökeresen meg fog változni, pedig szerintük igenis szükség lenne rá. A járványt valamiféle felsőbb üzenetnek tekintik – ha még vallásosabb világban élnénk, azt írnák, Isten büntetése a pandémia. Ma viszont a felmelegedéstől tartunk, így a járvány is a környezetünk valamiféle visszavágója lesz, ami után már tényleg észhez kellene térnünk, más életet folytatva. Érdekes ez annak fényében, hogy a maszkhordás felpörgésével rengeteg olyan műanyagszemét keletkezett, ami máskülönben nem jött volna létre. Ezzel összevetve csekély haszonnal járhat, hogy rövid ideig láthatóvá válnak madártávlatból olyan építmények, amik korábban nem.
Közel egy év elteltével mást jelent az a mondat is, hogy „nem szabadna visszatérnünk ugyanoda”. Erőteljesebb az érzelmi viszonyunk hozzá, és minél többet veszítettünk az egy év alatt, annál fenyegetőbbnek érezzük. Miközben úgy érezzük, kivették a kezünkből a kormányrudat, ezalatt akár irracionális félelmeink vagy vágyaink is befolyásolhatják, merre haladunk tovább. Mint Luis Bunuel remekében, Az öldöklő angyalban: egyik nap azt mondjuk, most még valamiért nem hagyhatjuk el az épületet, majd másnap mégis kimegyünk, és úgy döntünk, már élhetünk tovább, többé-kevésbé szabadon.
A jövő leírása most tényleg lehetetlennek érződik, de talán kevésbé amiatt, amit Csányi említ. Inkább mert nem tudjuk, a különféle racionális és irracionális érzelmek, eltérően interpretált adatok és a járvány valóságos lefolyása milyen irányba indítja el az embereket holnap és holnapután. Mint amikor egy világháború kezdetén próbálunk bizakodni: mire a falevelek lehullanak… Aztán ahogy az idő telik, rájövünk, hogy a zárójel végét sosem fogjuk kitenni, mert egy teljesen új bekezdést (oldalt, fejezetet) nyitottunk. Ebből a szempontból talán ez az, amiben a történések már biztosan felülírták a Vírus után a világ szerzőinek elképzelését. Ha ma akár csak 2019-re gondolunk, rögtön az ugrik be a fejünkben: a mostani idők előtt.
2020 lehet olyan, mint 1989-90, 1945 vagy akár 1939, de kevésbé olyasmi, ami mellett el lehetett csak úgy sétálni. Mindenképpen korszakhatár.
Vírus után a világ, szerk.: Kőrössi P. József és Zámbó Kristóf, Noran Libro, 2020, 3400 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/22 számában jelent meg, május 28-án.
