Az egyik első, ha nem a legkorábbi színházélményem Verebes Istvánhoz fűződik. Titillát, a macskát játszotta a Bors néniben, a címszerepet Dayka Margit alakította. Dayka tekintetére máig erősen emlékszem.
„Láttam őt mindenben, nagy színésznőnek tartottam, de az más, hogy megismertem, bemutatkoztam neki, és nyomban beleszerettem. Igen, férfiként is. Mindig ott volt bennem, ha vele voltam, és meg is maradt máig, amikor eszembe jut: a bosszankodás, hogy miért nem születtem hozzá előbb. […] Mivel délelőtt volt a színház, neki sokat jelentett, hogy előtte úgy induljon a nap, mint egy családban. Az öltözőjében várt bennünket kávéval, maga sütötte finomságokkal, hogy újra és újra ismerkedhessünk egymással, hiszen mindig elmúlt egy hosszú hét. Aztán egyszer csak nem múlt el úgy, hogy ne találkoztunk volna közben is. Margittal muszáj volt beszélgetni, mert neki el kellett mondania mindenről mindent, és mert meg is akarta hallgatni, amit mi akartunk mindent elmondani mindenről” – meséli nekem Verebes a minap.
Nem személyesen, hanem legújabb könyvében, amely furcsa érzéki csalódáshoz hasonlatos élménnyel jár. Az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy kávézik a szerzővel, vagy szendvicsekkel terített vacsoraasztalnál hallgatja. A társalgás fonala bármikor megszakítható és újra fölvehető. Verebes István szívesen, érdekesen, természetesen nagy szakmai tudással és jelentős élettapasztalattal felvértezve mesél (már a Magyar Hangban is). Vitatkozni is lehet vele, hiszen miért is értenénk mindenben egyet.
A szerző enciklopédiának nevezi könyvét, ami sovány definíció: füveskönyv, kiskáté, anekdotagyűjtemény, szakmai intés és tapasztalatátadás, s bizonyos értelemben testamentum is a Hátraarc. Hogy miről beszél nekünk a konyha- vagy kávéházi asztal mellett? Szócikkenként másról. Például a zseniális Feleki Kamill sebezhetőségéről, a Színművészeti Egyetem állami üldözéséről, kedvenc fiatal színészeiről, ifj. Vidnyánszky Attiláról és Keresztes Tamásról, vagy Almási Éva, Huszti Péter és Tahi-Tóth László mellőzéséről, a Művész Színház összeomlásáról, a legújabb Nemzeti Színházról és Mensáros Lászlóról, aki külön szócikket kapott.
Amit kérdeznék, arra rögtön, készségesen felel. Ha társulat, akkor a Katona és az Örkény. Ezek mellett „csak kettőt tudok társulatnak tekinteni, azt, amit Pintér Béla hozott létre a Szkénében, a másik csak lappangó ábrándkép, tudniillik Mohácsi Jánosnak már rég járna, hogy maga köré gyűjtse mindazokat, akik képesek vele jól teljesíteni.” Ha rendező, akkor pedig elsősorban mestere, Várkonyi Zoltán és Ascher Tamás, Harag György, Ács János. Olykor megnyomja a ceruzáját, igen hosszan, szerény asztali társa számára túlzott szigorral.
Beszélgessenek vele. Érdemes, inspiráló; ha netán másként tekintenek a világ dolgai ra, akkor különösen.
Verebes István: Hátraarc. Színházi magán-enciklopédia. 3600 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/3. számában jelent meg.