Sebes Gábor, a XII. kerület volt polgármestere, majd Budafok immár visszavonult fideszes önkormányzati képviselője A Nagy Imre-mítosz címmel jelentetett meg vékony, de figyelemre méltó könyvet. Alcíme szerint: Mese a jó kommunistáról – erre utalok a címben az Arany János-idézettel. A kiadvány érdekessége továbbá, hogy szerzőjéről A Fideszes zsidó címmel készült 2008-ban dokumentumfilm, ugyanakkor a kéziratot (amely a Facebookon közreadott elmélkedéseinek kibővített anyaga, eredeti források nélkül, csak a már megjelent könyvekre, cikkekre és internetes anyagokra utaló lábjegyzetekkel) az a pomázi Kráter kiadó hozta ki, amely Wass Albert életművét teszi közzé.
De ez csak ízelítő az ellentmondásokból, amelyeknek valóságos tárháza Nagy Imre, az 1958. június 16-án kivégzett kommunista politikus pályája. Ezekre nem ad megnyugtató választ Rainer M. János szakmailag alapos, két kiadásban is megjelent, mérvadónak tekintett monográfiája sem. Amikor ez a munka két kötetben, először megjelent, 1996-ban és 1999-ben, a rendszerváltás utáni magyar baloldal még politikai eszményként tekintett Nagy Imrére, aki 2016-ra, életrajzának második kiadása idején már történelmi alakká vált.
Meggyőződésem, hogy az egykori miniszterelnök tragikus sorsát csak két másik, hasonló hátterű politikussal együtt érdemes megítélni. Az egyik Alexander Dubcek, a másik pedig Mihail Gorbacsov. Nagy Imre az ő elődjük volt, aki még részt vett az első világháborúban, az orosz forradalomban és a polgárháborúban. Emiatt is sokkal jobban kötődött a kommunizmus eszméjéhez, mint a később születettek, s politikai pályáján évtizedekig a legkisebb megingás sem fedezhető fel: a harmincas években a Szovjetunióban az NKDV informátora, majd 1945 után Magyarországon földet oszt, németeket deportál, „padlást seper” és a Központi Vezetőség osztályvezetőjeként 1951-ben aláírja azt a felterjesztést, amely Kádár János letartóztatását javasolja.
Mindeközben a pártsajtó nem „sztárolja”, megmarad az MKP, majd az MDP vezetésének második vonalában. Minden jel arra mutat, hogy a Kreml vezetői olyan „népi kádert” látnak benne, egészen 1955-ig, aki a zsidó származású Rákosi helyére léphet, amikor „Sztálin legjobb tanítványát” (nem kis részben amiatt is, hogy a szovjet pártvezetők elvárásait teljesítette, sőt, túlteljesítette) leváltják és felelősségre vonják, a „négyesfogat” többi tagjával együtt. Nagy Imrét és Rákosi Mátyást másokkal együtt 1953 júniusában, Sztálin halála után az SZKP vezetői Moszkvába rendelik, ahol a rettegett Lavrentyij Berija határozottan felszólítja Rákosit, hogy nevezze ki Nagy Imrét miniszterelnöknek. „Mivel Rákosi és társai csődbe vitték az országot, reformokkal igyekeztek megszilárdítani a kommunista párt helyzetét. Még a termelőszövetkezetekből való kilépés lehetőségét is Berija tanácsolta”, hívja fel a figyelmet Sebes Gábor, majd idézi Nagy Imre 1953. július 4-ei beszédét az internálás intézményének megszüntetéséről és az internálótáborok feloszlatásáról, ami szintén Berija javaslata volt.
Nagy Imre egészen 1953-ban és 1954-ben az időközben leváltott és kivégzett Berija „vonalát vitte”, igyekezett népszerűségre törekvő intézkedésekkel megőrizni a tömegek bizalmát a kommunista pártban, de eközben alulmaradt a Rákosi Mátyással, a főtitkárral vívott belharcban. Ez vezetett 1955. január 8-ai, moszkvai látogatásáig, ahol személyesen Hruscsov váltotta le tisztségéből, és fenyegette, hogy olyan „elhajlók” sorsára jut majd, mint Zinovjev és Kamenyev.
Hazatérve lényegében házi őrizetbe került, és úgy vált a kommunizmussal szakítani kívánó erők „kristályosodási” pontjává, hogy tovább őrizte a Szovjetunióhoz fűződő illúzióit, mint tizenkét évvel később, Csehszlovákiában Alexander Dubcek. Sebes Gábor többször utal arra, hogy Nagy Imre, aki nem értette az 1956-os forradalom alapvető üzenetét, a kommunista utópiával való szembefordulást, nem annyira „elvi okokból” utasította el a kibékülést Kádár Jánossal, hanem mert mindig megkésve reagált a változásokra, és végig tévesen ítélte meg a magyarországi és a nemzetközi helyzetet is. Folytonos habozása és ideológiai naivitása miatt ítélték halálra, de ugyanezért lett az „emberarcú szocializmus”, majd később az „eurokommunizmus” első képviselője, ami 1989. június 16-án, amikor a Szovjetunió még állt, követhető politikai programnak tűnt sokak számára.
Orbán Viktornak az újratemetésen elhangzott beszéde nem azért jelentett újdonságot, és keltett akkora visszhangot, mert a fiatal politikus felvetette a szovjet csapatok kivonásának kérdését. Erről akkor már folytak a kormányközi tárgyalások, és a temetés többi szónoka utalt is rá. Az Orbán-beszédben az volt az új, hogy a szónok a Műcsarnok előtt eltemette a szocializmust is, minden elképzelhető formájában, pedig akkor még Gorbacsov volt hatalmon, akinek két évvel későbbi bukását még nem lehetett előre látni.
Sebes Gábor: A Nagy Imre-mítosz. Kráter, 2021. 2500 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/13. számában jelent meg.
