Könyvespolc rovatunkban ismert embereket kérdezünk, mit olvasnak. Ezen a héten: Filippov Gábor történész-politológust.
Nádas Péter új regénye, a Rémtörténetek nehezen intézhető el néhány sorban: nem kései ujjgyakorlat, hanem a bezártság (vagy inkább elzártság – térbeli, politikai, nyelvi és mindenekelőtt érzelmi) mélyre hatoló, a lassan kibontakozó tragédiát éles humorral ellenpontozó, kompromisszumra vagy olcsó feloldásra nem kényszeríthető analízise. Nagyon kevés szerzőről tudok, akiben közel hat évtizednyi intenzív alkotómunka után is ennyi tartalék maradt – Isten éltesse a nyolcvanéves Nádast!
A tavalyi Nobel-díjastól, Abdulrazak Gurnah-tól sajnos mindmáig csak egyetlen regény, a 2020-as Utóéletek olvasható magyarul (igaz, a kiadó ígérete szerint ez az induló életműsorozat nyitó darabja). A zanzibári (tanzániai) származású író legtöbb művével ellentétben itt nem a kivándorlás és az emigráns lét küzdelmeit ábrázolja. Ehelyett a még a posztkolonialista irodalomban is elhanyagolt Német Kelet-Afrika történelmi díszleteiben a századforduló, majd az első és a második világháború nem-európai perspektívájú elbeszélését kapjuk, egy különös, töredezett család történetébe csomagolva. A regény gyötrelmes, de ízlésesen visszafogott realizmussal ábrázolt személyes sorsokon keresztül mutatja be, ahogy a hódítók nemcsak a földet és erőforrásait hajtják uralmuk alá, de a leigázottak emlékezetét is.
Gyurkovics Tamás témaválasztásával és váratlan elbeszéléstechnikai megoldásaival is gyakran okoz kellemes meglepetéseket – Josef Mengele és Spiegel Ernő után most Hollywood (és a magyarok) örök Drakulája, Lugosi Béla emigrációbeli életét dolgozta fel a néhány hete megjelent Akcentusban. A részletgazdag regény életrajzként vagy akár popkultúra-történeti áttekintésként is olvasható; mégis inkább elképesztő érzelmi rétegzettsége és poétikai gondossága miatt kísérti sokáig az olvasót. Érdekes tanulsága, hogy a saját mítoszát alapozó Hollywoodban és tágabb udvartartásában talán nem is a vámpírok voltak a legveszélyesebb vérszívók.
Nem mai megjelenés, de mostanában maradandó élményem volt az i. e. III. századi Alexandria zseniális tudós-költője, Kallimakhosz himnuszainak újraolvasása is. A hellenizmus irodalma nálunk egyébként is méltatlanul elhanyagolt terület, pedig a korszak érdekes tükröt tart a 21. századi olvasó elé: ebben a korban a szervességét vesztő hagyomány a művészet tárgyává, a vallási élmény és rítusok reflektált játék eszközévé válnak. A szerző már-már posztmodern arcátlansággal, szabad művészi öntudattal legózik azzal a kultúrkinccsel, amely néhány generációval korábban még maga a megélt valóság volt. A homéroszi himnuszokkal ellentétben ezek a szövegek valójában már nem az istenekről, hanem rajtuk keresztül az emberről szólnak – vágyairól, gyarlóságairól, öröméről vagy éppen a bűn természetéről.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/46. számában jelent meg, november 11-én.
