Mi teszi a jó interjút? Nyilvánvalóan mást várunk egy hetilapos megjelenéstől, és mást egy több száz oldalas beszélgetőkönyvtől. Lényegi különbségek viszont nem feltétlenül vannak: érezhetjük egy újságcikket is olvasva, hogy szívesen követnénk kettejüket jóval hosszabb terjedelemben. Az a legjobb, amikor azt érezzük, hogy ha kifejezetten hosszú is az adott beszélgetés, nem tudnánk mit kihúzni belőle.
Seán O’Hagan szakújságíró és Nick Cave interjúkötete olvasmányos, könnyed szöveg, de azt ettől még nem éreztem, hogy ne lehetne mit elvenni belőle. Az ausztrál rocksztár viszont elért már egy olyan státuszt, hogy esetében még az önismétlés is legitim lehet. Különösen, ha a folyamatos töprengésre, úton levésre mutat rá. A hittel való birkózás tekintetében érdekes például ez. Van egyfajta íve annak, ahogy ebben a kötetben is eljut a gyöngéd szkepszis megvallásától addig, hogy ő márpedig abszolút hisz. Nick Cave tudja azt is, hogy a kereszténység felvállalása, a vallás vallásként emlegetése (és nem spiritualizmussá lúgozása) sokak számára zavarba ejtő, akár elidegenítő lehet. Még az interjúkészítő számára is: Seán O’Hagan nem rejti véka alá, hogy inkább elutasító az egyértelmű vallásossággal szemben. A legizgalmasabbak az olyan részek, amelyekben kihívás éri az interjúkészítő (vagy akár az alany) korábbi elképzeléseit. Például a Breathless című dal esetében, amely O’Hagan esküvőjén is szólt, miközben Nick Cave az interjúban állítja, ez is egyértelműen vallásos mű, szerelmi vallomás Istenhez. Azt is érezzük viszont, hogy a dalszerző-énekes ezt bármelyik dalára rá tudja mondani.
Tanulságos olvasni, hogyan kellett a hit a zenész számára, hogy meg tudjon küzdeni fia, Arthur 2015-ös elvesztésével. A könyvet átszövi e tragédia kezelése: miként tették túl magukat feleségével közösen, és miként értelmeződik újra a korábban írt lemez is a történtek fényében? Izgalmas mindez, ha időnként kicsit önismétlő, esetleg a jellemző művészbetegség tüneteit mutatja is. Sok kicsit talán, ahogy Nick Cave misztifikálja a dalok születését: improvizál, mégsem egészen, tudatos, mégis utólag derül ki sok minden, viszont eközben a legtöredezettebb képeknek is pontos jelentésük van. Jó, hát végül is valóban jelentős alkotóról van szó, Nick Cave dalaihoz illik a köréjük szőtt mágia.
Fajsúlyos zenei utazás a Sportarénában Nick Cave-vel
Zenéje mai napig nagyon magas szinten űzött, korlátok és kompromisszumok közé nem szorítható művészet.
Az ehhez hasonló megállapítások pedig, melyekkel megörvendeztet a kötet, kulcsfontosságúak: „Számomra a sebezhetőség nélkülözhetetlen a szellemi-lelki és alkotói fejlődéshez, míg a sebezhetetlenség azt jelenti, hogy valaki zárt, merev és kicsi. Hatalmas erőt nyerni a sebezhetőségből – számomra ez a zeneírás és a dalszerzés.” Legalább ennyire izgalmas, amikor kulturális jelenségekről, a mindennapokban érzékelhető tendenciákról beszél. Az, ahogy kérlelhetetlenül elutasítja a cinizmust. Az, ahogy megfogalmazza aggályait a cancel culture jelensége kapcsán. Vagy az, ahogy óvatosan fogalmaz bizonyos témákban: örült a járvány elején, hogy hirtelen rengeteg szabad ideje lett, de azért tudja ettől még, mennyieknek omlott össze akkor az életük.
A dalai alapján elképzeljük magunknak a viktoriánus Nick Cave-et, aki a komolyság álarcát sosem veti le – azok talán a legjobb részek, amelyek ezt a képet megkérdőjelezik, nem is feltételezett elemeket tesznek hozzá a zenészről kialakuló képünkhöz. Rajongóknak, zeneértőknek mindenképp ajánlott kötet – elsősorban nekik szól, ezt mutatja az is, hogy úgy beszélnek Warrenről, Anitáról, Blixáról és másokról, mintha minden olvasó számára természetes tudás lenne, kikről is van szó. Ettől még a kötet bőven tartogathat érdekességeket olyanok számára is, akik nincsenek annyira otthon a Nick Cave-világban.
Mindenesetre a Hit, remény és vérontás alapján kíváncsian olvasnék egy olyan általánosabb beszélgetőkönyvet is, amelyben az énekes, mondjuk, egy filozófussal vagy szépíróval beszéli ki a világ dolgait.
Nick Cave & Seán O’Hagan: Hit, remény és vérontás. Ford.: Németh Róbert. Helikon, 2024. 4999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/27. számában jelent meg július 5-én.
