Nincs mit csodálkoznunk az utóbbi évtizedek legnépszerűbb lengyel költőnőjének, Wisława Szymborskának sikerén. Talán nem túlzás az sem, hogy 1996-os Nobel-díja átadásakor a költészet Mozartjaként hivatkoztak rá. Még akkor sem, ha a laudációban is egyik legnagyobb erejét, verseinek ironikus precizitását emlegették. Azt hihetnénk, mi sem állhatna távolabb a komolyzenei nagyívűségtől. Szymborska valóban csodálatosan értett ahhoz, hogyan rángasson vissza minket a földre, ha már túl hosszú ideje megtelepedtünk mindenféle emberen túli ideák között. Csakhogy tette ezt úgy, hogy bebizonyította számunkra: a csodák valójában itt, a mindennapokban találhatóak.
A hétköznapok költőnője volt, aki úgy tudott megverselni egy íróasztalt, egy pocsolyát vagy akár egy porszemet is, hogy attól könnyen elszorult a szívünk. De jobbat mondok: tudott verset írni még a felhőkről is! Nyilván mindenki azt hiszi, hogy tud írni a felhőkről. Épp ezért ha egy versben ilyesmivel találkozunk, már gyanakszunk is, hogy dilettáns munkával lesz dolgunk. Nem így Szymborska esetében, aki az élet bármely elkapott pillanatán keresztül tudott arról beszélni, kik vagyunk mi és mit keresünk ezen a világon.
Nem meglepő népszerűsége Magyarországon sem. Már jóval a Nobel-díjat megelőzően, a rendszerváltás előtt olyanok fordították verseit, mint Nagy László, Gergely Ágnes, Kerényi Grácia, Kovács István vagy Csajka Gábor Cyprian. Két kötet is megjelent, az 1988-as Csodák vására és az 1997-es Kilátás porszemmel. A növények hallgatása egy újabb válogatás, az első a költőnő 2012-es halála után. A Kalligram és a Fiatal Írók Szövetsége világirodalmi sorozata keretében adták ki, a kötetben szereplő verseket pedig Csordás Gábor és Kellermann Viktória fordították.
Mindketten remekül ragadják meg Szymborska verseinek humorát, életközeliségét. Azt az utánozhatatlan módot, ahogy a költő visszautasított minden pátoszt és valóságidegen szépelgést, hogy aztán a mindennapi dolgokat varázsolja széppé, elragadóvá. Mint az Album címűben: „A családban senkivel sem végzett a szerelem. / Volt, ami volt, de semmi mítosznak való. / Torokgyík-Júlia? Gümőkór-Rómeó? / Sőt, sokan öregen haltak meg, reszketegen. / (…) / A dagerrotípiák előtt, ki tudja, hátha – / de az albumból senki, úgy tudom. / Mosoly lett minden bánatból egy napon, / vigasztalódtak, és végzett velük a nátha.”
Szymborska úgy tudott filozofikus költő lenni, hogy sokszor észre sem vettük, mennyire az. A leginkább azért, mert annyira a körülöttünk lévő dolgokból indult ki. Eközben a gyermekkel mint nagy gondolkodóval készített interjút („A Mester elveti az abszurd gondolatot, / hogy a nem látott asztal szakadatlanul asztal”), máskor azokat a kérdéseket írta össze, amikre nem vár már választ, „mert vagy túl korai volna, / vagy már nem érteném.” És még néhány egyszerű kérdés-válaszból is megrendítőt tud faragni, akár csak a Vietnám címűben: „Mi a neved, asszony? – Nem tudom. / (…) / Tudod, hogy nem bántunk? – Nem tudom. / Melyik oldalon állsz? – Nem tudom. / Háború van, választanod kell. – Nem tudom. / Áll még a falud? – Nem tudom. / Ezek a te gyerekeid? – Igen.”
Az kérdezi tőlünk, hogyan kell élni, akitől mi készültünk megkérdezni ugyanezt. Hiába, mondja ki egy versében, és mi csak bólogatni tudunk: valóban „még mindig, megint” „nincs sürgetőbb kérdés / a naiv kérdéseknél.”
Wisława Szymborska: A növények hallgatása. Ford.: Csordás Gábor és Kellermann Viktória, FISZ-Kalligram, 2021, 3000 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/8. számában jelent meg, február 18-án.
