Leskelődést, illetéktelenséget gyanít Oravecz Imre, amikor Csáth Géza levelezését olvassa. Nem sérti ezzel rég elhunytak magánéletének szentségét? Tudja jól, szokás kiadni jeles emberek levelezését, amit hasznosnak is tart, amennyiben segíti a művek befogadását. Máskülönben viszont, meglehet, csak a pletykaéhség kielégítését szolgálja.
Érdekes kérdés tehát, miként látná Oravecz az Alkonynaplót, ha valaki mástól olvasná azt. Feltenné-e olykor a kérdést, hogy rá tartoznak-e az olvasottak? Jó eséllyel igen, de amit rögtön mentségére is említhetünk: a maga esetében ugyanígy feltenné. Fel is teszi sokszor, amikor szembesítik (vagy szembesíti magát) korábbi feljegyzéseiben is tetten érhető dolgaival: a járvány miatti mániákus óvatoskodásával, esetleg a kiskorú fiára való visszatérő hivatkozással. „Légy őszinte! Ne hivatkozz mindig M. L.-re! A fűszálak, a kakukkfű illata, a barátposzáta éneke, az alkony sárgája, az őszi kikerics, Okoska, Berzsenyi, Kosztolányi miatt is kell és érdemes még élni” – írja.
„Az ember a siralom völgyébe születik bele, ezen nincs mit ünnepelni”
„Karácsonykor egyáltalán nem volt ajándékozás, illetve maga a karácsonyfa volt az ajándék, amire a szaloncukron kívül az a sütemény került, amelyet anyám sütött..” Nagyinterjú Oravecz Imrével!
Mélyen személyes, intim kötet ez, melynek végén valóban úgy érezhetjük: közelről ismerjük a szerzőt. Mindez dicséret is lehet, mostanában viszont mintha kezdene az ilyesmi vádként megfogalmazódni. Az autofikció műfaja, vagy épp Kemény Lili regénye kapcsán felhozottakat érdemes innen is közelíteni. Nem épp arról van-e szó, hogy másoktól elvitatjuk, magunknál viszont észre sem vesszük ezeket a határátlépéseket? Másrészt meg: létezhet-e irodalom és nyilvánosság efféle határátlépések nélkül? Ha kötelezni akarnánk a szerzőket, hogy ne „pletykáljanak” életükről, lemondhatnánk a versekről és a levelezésekről, a naplókiadásokról és még a regények jó részéről is.
Nem lehet élesen különválasztani, mi szolgál adalékul a munkássághoz, és mi mutat azon túl. Pontosabban mondva, nincs erre általános szabály. Mert azért az Alkonynaplónál is érezzük, mikor tudunk meg többet az irodalmi nyilvánosságról, és mikor ránk nem tartozó dolgokat a szerző korábbi párjairól. Az, hogy számos nevet kezdőbetűkre redukál, olykor anonimizál ugyan, de nagyon sokszor nem. Nyilván családtagjai felismerhetők, ahogy, mondjuk, U. T. „irodalmi ragadozó” is, akinek halálhírét nem épp a gyász hangján kommentálja.
De minden, amit leír, hozzátesz az Oravecz-képünkhöz. És ami annál nagyobb és fontosabb teljesítmény: kendőzetlen őszintesége, gyakran önmarcangoló tépelődése akkor is szimpatikussá teszi, amikor épp sértettnek vagy enerváltnak érezzük. Egy nagy író emberi vonásait rajzolhatjuk fel az Alkonynapló hol szórakoztató, hol informatív vagy épp megrendítő jegyzetei alapján. Ahogy gyermekkori emlékeiről, szüleiről és halottairól ír, amilyen zavarba ejtő nyíltsággal említi három magzat elvetetését is, az teszi igazán erőssé, megragadóvá ezeket a szövegeket. Időskorát panaszolja, alig egy-két évet jósol magának hétéves jegyzetekben, és még egykori és aktuális szexuális életét sem fél felemlegetni.
Vissza az ókontriba
Amit egy nagyregény kínálni tud, azt az Ókontri megadja. Ráadásul a könyv a történelmi szükségszerűség regénye, csak nem az ismert értelemben.
Ezek miatt is lehet, hogy valóban megrendít minket is a nyolcvanadik átlépése. Ami ismét egy leépítendő előítéletünkről árulkodhat: kevesebbszer kapjuk meg ezt a keresetlenséget, tétovázást idősebb ismerőseinktől, rokonainktól. Ők is tartózkodnak ettől, mi is félünk hasonló mélységekbe menni. Pedig sokat jelentene egyiknek, másiknak is, ha igyekeznénk jobban megérteni a másikat. Oravecz Imre naplójegyzetei rémíthetnek is közben minket, mert megsejtjük belőle saját végességünket is. Mondjuk, abból, amelyben gyerekkori szerelmével álmodik, aki akkor nem viszonozta érzéseit, most annál inkább. Ráeszmél aztán, hogy ez képtelenség, mert a nő rég halott, majd megrémül álmában: akkor talán már ő is az.
Jelentős regények, fontos versek szerzője Oravecz Imre, az elmúlt ötven–hatvan év legfontosabb írói közt egyértelmű a helye. Alkonynaplójával többet tudhatunk meg mi is róla, de egyben ő is saját magáról.
Oravecz Imre: Alkonynapló. Magvető, 2024. 4499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/7. számában jelent meg, február 14-én.
