P. Szathmáry Istvánnak, aki többek között a tavalyi év egyik sikerkönyve, a Bestiarium Hungaricum társillusztrátora, néhány hete jelent meg a Cser Kiadó gondozásában első regénye, egy krimi, a Bánatos férfiak kézikönyve (melyből részletet is közöltünk). A szerzővel nem csupán a kötetről, de a krimi műfaji határairól, sokszor hányattatott hazai sorsáról is beszélgettünk – mivel régi barátunk és kollégánk, tegeződve.
– Régóta tudtam, hogy készül a regényed, elsőre mégis meglepett, hogy a bűnügyi történet határait feszegető könyv született. Mi vonzott a krimi műfajához?
– Személyes vonatkozással kezdem: egyszer otthon a szüleimnél a tévében Radnóti Sándor, az esztétika tanszék oktatója éppen arról beszélt, hogy két bűnös szenvedélye van: a pasziánszozás a számítógépen és a krimiolvasás. Tanácstalan voltam, hogy az ELTE esztétikai doktori programjának hallgatójaként mivel foglalkozzam, ám ott a képernyő előtt hirtelen kigyulladt a lámpa, hiszen én is nagyon szerettem a krimit. A disszertációmat is ebben a témában írtam.
– A Bánatos férfiak kézikönyve ugyanakkor nem hagyományos bűnügyi történet: lételméleti, a múlt rekonstrukciójának nehézségeit az emlékezés lehetetlenségével ötvöző alkotás.
– Az uralkodó sablon szerint amikor az ember krimit olvas, nem vár tőle megrendülést, sem azt, hogy saját egzisztenciális határaival, másokéval, erkölcsi kérdésekkel szembesülhessen. Szórakozni, kikapcsolódni akar, és azt is látni szeretné, ahogy a bűnöző leleplezésével helyreáll a világ rendje. Amennyiben csupán erről lenne szó, nem biztos, hogy krimit írtam volna. Ha viszont túllépünk a kliséken, rádöbbenhetünk: a krimi mélyebb és gazdagabb műfaj, mintsem elsőre gondolnánk. Raymond Chandler két háború közötti amerikai hardboiled regényei messze túlmutatnak a puszta szórakoztatáson, kortársa, Ross MacDonald pedig mintha maga az amerikai Móricz lenne, csak ez a Móricz történetesen stricikről és piti bukmékerekről ír. Vonzó lehetőségeket rejt az a műfaji sajátosság is, hogy még a legérdektelenebb figura is felmagasztosul, azáltal, hogy meggyilkolják. Nyomában minden, ami a múltban jelentéktelen volt, rejtélyessé, érdekessé válik. Ez a fajta retrospektivitás önmagában nézve is nagyon izgalmas. Mindig kedveltem a Maigret-sorozatot. A szerző, Georges Simenon írásművészete a műfajt erősen egzisztencialista irányba viszi el. A londoni férfi például, amelyből Tarr Béla filmet forgatott, nagyon szabálytalan krimi, ezért is vonzott különösen.
Bánatos férfiak kézikönyve (részlet)
Emlékszilánkok. A feleségem lerogy az egyik megterített asztal melletti székre. Én imbolyogva útját állom az egyik pincérnek, elveszek először egy pohár fehérbort, azt a hozzám legközelebbi asztalra helyezem, és máris nyúlok egy másikért.
– Számos külföldi szerzőt említettél, mit gondolsz a magyarokról?
– Nálunk a krimi finoman szólva is mostohán kezelt műfaj. Kétségtelen, hogy voltak illusztris rajongói, mint Babits, Ottlik vagy Tandori. Kosztolányit is érdekelte, ám a ponyvaértelemben vett, fogyasztható és a tömegekhez szóló krimi mindig nagyon messze állt az úgynevezett magas irodalomtól. Regényemhez az egyik mottót Móricz Zsigmondtól, a Forró mezőkből vettem, ami tulajdonképpen egy krimiparódia. Látszólag bűnügyi történet, ám valójában arról szól, hogy miért nem lehet Magyarországon krimit írni. Mert hiányzik az a polgári társadalom – ez Móricz válasza –, amelyben egy magánnyomozó eséllyel vehetné fel a harcot törvénytelenséggel szemben. Érdekes egyébként, hogy a bűnügyi történetek a két háború között ugyanúgy nem tudtak gyökeret ereszteni idehaza, mint a horror műfaja. Nemrégiben hozzájutottam a magyar horrorirodalom korabeli, Kosztolányi előszavával napvilágot látott antológiájához, amelybe Babits is írt, ám ezek a novellák sajnos felejthetők. Érdemes lenne valakinek végre kideríteni, hogy az úgynevezett zsánerműfajok miért nem állnak jól a magyar íróknak.
– A szocializmus idején viszont voltak országszerte kedvelt magyar krimik…
– Valóban, de ezek nemegyszer elég kétes értékűek. Tucatárukat gyártottak, ideértve a népszerű szerzőt, a volt titkosrendőr Berkesi Andrást is. Persze akadnak kakukktojások, mint például a manapság méltatlanul keveset emlegetett Rubin Szilárd. Figyelemre méltó munkái közé tartozik a Mulatság a farkasveremben, amelyben egy Poirot-módra bölcs rendőr gépfegyveres munkásőrök gyűrűjében fejti meg a rejtvényt. Befejezetlen regénye, az Aprószentek egy anya és a lánya által elkövetett sorozatgyilkosságról szól. Valós történeten alapul, a kegyelemből életfogytiglant kapott anyával Rubin interjúzott is.
– És a mostani helyzet? Kondor Vilmos mégiscsak újat hozott.
– 2008 fontos választóvonal. Akkor jelent meg Kondor műve, a Budapest noir, és alig egy éven belül követte Baráth Katalin A fekete zongora című krimije. Műfaji szempontból két olyan alzsáner tűnt fel tehát a magyar irodalomban, amelynek nálunk igazi előzménye nincsen. A kemény, amerikai típusú hardboiled krimi, amelyben a száraz, cinikus modorú, kiégéssel küszködő nyomozó próbál erkölcsi elégtételt venni a világon, vállalkozása azonban bukásra ítéltetett, mint a Budapest noirban. Baráth Katalin műve cosykrimi, inkább a Christie-féle hagyományt viszi tovább, és könnyedebb hangvételű, inkább a karakterekről, azok szerethetőségéről szól. Egy emancipált, feminista fiatal nő nyomoz mindenféle ügyekben. Hatásuktól sem független, hogy most újabb fellendülés tapasztalható.
– Hogy a Bánatos férfiak kézikönyvét a krimi melyik alzsáneréhez sorolják majd – ha odasorolják –, az nyilván irodalomtörténeti kérdés. Arra már többször utaltunk, hogy egyáltalán nem szokványos történet. A főhős saját elmosódott emlékei között kutatva idézi fel a bűneseteket, az eltussolt hajóbalesetet, Nagykefnek, a Vércsetánc című kiváló krimi írójának megölését. És még az is lehet, hogy a saját meggyilkolását is.
– Nem pontosan tudni, mi az, ami a főhős tudatában zajlik, mi az, ami valójában megtörténik. Ez nagyon veszélyes mutatvány. Kérdés persze, hogy aki klasszikus értelemben vett krimire számít, csalódik-e, vagy kárpótolja a szöveg más szempontból. Nem véletlen a már említett Forró mezők-párhuzam. Amit Móricz megírt, az ma is érvényes. Idehaza nem lehet úgy nyomozni, mint egy Agatha Christie-könyvben, egy Sherlock Holmes-történetben, vagy akár egy Maigret-sztoriban. A jogszolgáltatásnak és a nyomozati munkának Magyarországon finoman szólva egészen mások a jellemzői. Alapvetően nyilván nem erről írtam, mert akkor rendőrségi riportkönyv született volna. Az író helyzete minálunk amúgy is erősen kiszolgáltatott: nagyon könnyű rossz útra tévedni, eljelentéktelenedni, illetve kismesterként beskatulyázódni. Ma már mindenki eltemette a posztmodernt, az autofikció diadalkorszakát éljük, amely távol áll tőlem. A kísérletezés bizonyos válfajait jó szemmel nézi a kanonizáló közeg, ugyanakkor másokra mintha süket lenne: a Middlebrow-irodalom – amikor valaki szórakoztatóan, a zsáner szabályait felhasználva, de mélyebb témával foglalkozik – még mindig nem túl erős Magyarországon. Csak remélni tudom, hogy esetleg ezt a két elvárást valamilyen szinten teljesíti a regényem. A lengyeleknél más a helyzet, említhetném Szczepan Twardoch egyébként magyarul is olvasható könyveit, a Morfiumot, A királyt. Twardoch jó példája annak, hogyan tud valaki egyszerre fogyasztható és kiváló író lenni.
– A Bánatos férfiak kézikönyve tehát eleve nehezített terepen halad, ami a hazai olvasóközönséget, recepciót illeti.
– Hiába az ordas nagy közhely, hogy az írás magányos tevékenység, a valóságban az ember közben két dologra vágyódik: lesznek olvasók, akik rezonálnak a megjelenő könyvre, illetve megnyílik majd egy szellemi közeg, amely örömmel fogadja az érkezését. Amikor egy szerző – kigazdálkodva a megfelelő időt – eltölt néhány évet a szövegével, folyamatosan gyötri a kétely: mi van akkor, ha csupán én tulajdonítok bármiféle értéket a formálódó kéziratnak? Kérdés az is, hogy az elkészült munka találkozik-e a kor szellemi áramlataival. Nem mellesleg napjainkban egy könyv megjelenése elképesztő méretű, állandósult szellemi zajban történik, ami pedig a figyelmet szétszórja. Ilyen körülmények között felértékelődik az író személyisége. Ezzel együtt a legtöbb könyvnek valószínűleg az a sorsa, hogy némi lanyha érdeklődést követően elfeledkeznek róla.
– Hogy aztán későbbi korok újra elővegyék, felfedezzék, a születési idejéhez képest más szempontok alapján értékeljék.
– Optimista vagy, de legyen így. Gondot okoz az is, hogy a magyarországi szövegfetisizmus mellett elolvadt az irodalomolvasó és értő tömeg nagy része. Felmerülhet, hogy miért akar az ember regényt írni egy olyan korban, amikor a regény már nem közvetítője a tudásnak. Milbacher Róbert kiváló esszéje jut az eszembe, amely szerint a történelmi regény nem tölti be azt az ismeret átadó szerepet, mint korábban, lélektani regényre sincsen feltétlenül szükség, hiszen garmadával ömlenek ránk a hasonló népszerű pszichológiai könyvek. Mit tehet ebben a helyzetben a szépirodalom azon túl, hogy megpróbálja mindezt a maga eszközeivel újrahasznosítani? Lehet-e az újrahasznosítás hosszú távon is eredményes? Az ember szerénységre törekszik. Éppen ezért nagyon szeretné azt hinni, hogy az általa művelt irodalom legalább pár száz embernek szintén tetszik, és érdemesnek tartják elolvasni a könyvét.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/18. számában jelent meg április 30-án.
