Áfra János ajánlja a fülszövegen Pauljucsák Péter első kötetét, a versek kapcsán pedig eszünkbe is juthatnak a debreceni költőtárs művei. Szerkesztőként is ő dolgozott a könyvön. A veresegyházi szerző viszont, aki a névjegy szerint pszichológusként is dolgozik, egyelőre még inkább követőként, mintsem kihívóként olvasható. Persze szó sincs róla, hogy ennek valamiféle versenynek kellene lennie. És sokat számít ezt illetően a személyes ízlés is.
A fiatal kortárs szerzők egy részénél népszerű ma a látványos életrajziság, a kényelmetlen őszinteség, önelemzés. Megverselik a mindennapos tapasztalatokat, legyen szó épp ösztöndíjakról, szülői intelmekről vagy bölcsésztársaságokról. Pauljucsák kötetének címe erős személyességet ígér, talán még Max Porter megrendítő gyászregénye, A bánat egy tollas állat is eszünkbe juthat. Másféle szövegek mégis ezek. Inkább emlékeztetnek a Nemes Nagy- és Pilinszky-féle tárgyiasságra, személytelenségre.
Az irány izgalmas lehet, érdemes viszont ráerősíteni bizonyos témákra, hangulatokra. A szokatlan képzettársítások, versekbe ritkán vont jelenségek körüljárása sokat hozzátehet az élményhez. Ahogy az ismétlésekben rejlő erő is: „Amikor parázsló botokkal elűztek minden állatot. / Amikor fémmé váltam. / Amikor gőz sípolt a pórusok vasszelepjein. / Amikor kiköltözött belőlem egy szótlan gyermek.” A jelzők és a túlhasznált kifejezések halmozását viszont érdemes kerülni. A hasonlókat: „percek fodrain evez”, „bennem örvénylik tovább a tenger”, „tekinteted feszített tükrén lebegek”.
Amikor viszont valós eseményekből, személyes tapasztalatokból táplálkozik, jóval inkább megragadja az olvasót: „Nyomkövető rakétát teszteltek / az arizonai sivatagban. / Emlékszem az újságcikkre, / mintha a mellkasomról írtak volna: / szögesdróttal kerített, / porfelhős kísérleti telep, / dögszagú homokbuckadíszlet, / nukleáris béke.” Mindez egyébként ismét csak erősen rímel Áfra költészetére, könnyen megidézheti legutóbbi, Omlás című kötetét. Amit viszont Áfra idéz is tőle a „synthwave színek” lüktetéséről, már soknak tűnik. Nem azért, magam is kedvelem ezt az underground műfajt. De inkább a szövegnek magának kellene megidéznie a zene erőteljes dübörgését, hogy aztán egyik nagyszerű aláfestéséül szolgáljon a másiknak.
A kötet ajánlója azt is írja: „Lezárhatatlan bolyongásra hív ez a líra az épített és a természet által adott terek egyformán uralhatatlan környékeire, rejtett járatok és erdők mélyére, amelyekből állatok, emberek, gépek vagy épp csodás lények léphetnek elő bármikor.” Mindez talán túl zsúfolt így egyszerre. Bőven elég lenne például az épített terekre, gépekre és/vagy emberekre koncentrálni. A természet és a csodás lények emlegetéséből általában is nehéznek tűnik közhelyek nélkül kijönni.
Talán tényleg az lehet a megoldás, hogy az ember kevesebbet vállaljon, de azt már-már mániákusan valósítsa meg, járja körbe. Nem feltétlenül kell annyira elemelkedni, hogy az ember a világ örökkévalóságát ragadja meg. Mindenesetre tartalmas bemutatkozó kötet ez, bőven fedezhetünk fel benne értéket.
Pauljucsák Péter: Halálod nulladik évfordulóját ünnepeljük. Parnasszus Könyvek, 2024. 2520 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/37. számában jelent meg szeptember 13-án.
