A tömeges kihalási eseményekről szóló könyvek jelentik a tudományos ismeretterjesztő irodalom nagy költségvetésű hollywoodi katasztrófafilmjeit. Kit ne érdekelne a világ vége – pláne A világ végei, hogy Peter Brannen könyvének címét idézzük? Akár egy aszteroida közelít a Föld felé (ez a leggyakoribb), akár sokkal kevésbé hihetőnek tűnő globális megsemmisülés közelít (például befagy az egész világ, leáll a Föld magjának forgása, vagy a Hold esik egyszerűen a Földre), az ismert világ – és benne minden ember – pusztulása természetesen senkit sem hagy hidegen.
Pontosabban, a gyakorlatban sajnos hidegen hagy. Ha ugyanis jól definiálható és pillanatnyinak tűnő, külső (de legalábbis általunk befolyásolhatatlan) tényező irtja ki a Földet, attól rettegünk és egyúttal morbid módon vonz minket, viszont ha mi magunk okozunk szép lassan (illetve geológiai időskálán valójában pillanatok alatt) tömeges kihalást a bolygón, azt sajnálkozva, de tétlenül nézzük végig. Csakhogy tudnunk kell, hogy a földtörténet előző öt tömeges kihalási eseménye sem egyszerűen egy kisbolygó becsapódása vagy a világot elborító vulkanikus kataklizma miatt következett be, hanem minden esetben súlyosbították az egyébként is gyászos helyzetet a belső okok, általában a klímaváltozás.
Ez a fő üzenete Peter Brannen A világok végei című könyvének, ami tehát a Föld első öt kihalási eseményének hátterét, illetve az egyes kutatók szerint jelenleg folyó hatodik globális kihalás folyamatát tárja fel. A szerző a könyv előkészítése során beutazta a világot, és a korábbi kihalások nyomait kereste szerte a bolygón. A szöveg egyszerre mozgalmas és szörnyen depresszív. Olvasás közben mintha egy katasztrófafilmet néznénk, próbálunk szorítani a főhősöknek, igyekszünk hinni abban, hogy megúszhatják, pedig az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy meg fognak halni. Persze, minden kihalási eseményt túlélt néhány százaléknyi élőlény (hiszen még itt vagyunk), de az előző korszakot uraló ikonikus állatok és növények teljesen esélytelenek voltak. És most ezek vagyunk mi.
Brannen remekül világít rá, hogy bár a fajkeletkezés és a -kihalás az evolúció rendes ügymenetének része, a gyorsan bekövetkező szinte totális biodiverzitás-csökkenéshez számos faktor szerencsétlen együttállására van szükség. A földtörténeti kihalásokat nem úgy kell elképzelni, hogy egyik este még gondtalanul éldegélt az ökoszisztéma, majd másnap reggel arra ébredt mindenki, hogy ki van halva. A „pillanatnyi” geológiai események folyamata akár több tíz- vagy százezer évig is eltarthat. Éppen ezért rémisztő, hogy az ember alig néhány évszázad alatt mekkora zavart volt képes okozni a földi bioszféra működésében, és mennyi fajt törölt el a Föld színéről, még azelőtt, hogy felfedezte volna őket. És e tényen semmit sem változhat, hogy a jelenlegi helyzetet tömeges kihalásnak nevezzük, vagy csak a megszokott hétköznapoknak.
Peter Brannen: A világ végei. Ford.: Gyárfás Vera. Park Kiadó, 2022. 4999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/35. számában jelent meg augusztus 26-án.
