Kényelmetlen sejtéssel haladunk előre Pethő Tibor prózájában. Arról már a borítón értesülünk, hogy fantasztikus ukróniaregényről van szó, amelyben az összeomlás küszöbén a német hadsereg váratlan, természetfeletti képességekre tett szert. A történelem menetén ez nagyot fordított, a hungarista hatalom hosszabb távra tudott berendezkedni. De mintha alig valami változott volna – túl a molinók és a jelszavak cseréjén.
A címszereplő, Emil ekkoriban kezdte pályáját filmes kultúrvezetőként, majd a regény jelen idejében már unokaöccse forgatja az emlékiratait – kiegészítve az olvasottakat saját tapasztalataival. A háború utolsó éveitől jutunk el a nyolcvanasokig, közben végig várjuk, csak várjuk, hogy a világ forduljon ki a négy sarkából. Ami meg is történik, csak valóban sci-fibe illő módokon: hősünk elemelkedik a földtől, máskor az országúton meneteltetettek soraiból kerül valahogy a bámészkodók közé. A feje tetejére fordult világban hirtelen nem is tűnik már olyan rendkívülinek, hogy a Pannónia utca végéhez érve az ember egyszeriben az óbudai téglagyárnál találja magát.
Államvezérkar, hivatásrendek, birodalmi otthon
A nyilas rendszer borzalmaival, a hétköznapi terror eseményeivel sokkal inkább tisztában vagyunk, mint azzal, milyen hosszútávú elképzelései voltak Szálasiéknak a magyar állam és a társadalom átalakításáról. Íme a soha meg nem valósult hungarista rendszer pillérei.
De hogy jutunk el a szovjet betöréstől a náci győzelemig? Nyilván ahhoz is kell valami természetfeletti. A szürke hétköznapok aztán mégis csak ugyanabban a mederben telnek, miként nemrég a Fekete pont című remek magyar filmben is láthattuk. Fájdalmas szembesülni vele, de persze minden csak viszonyítás kérdése. Örökké elvégre nem maradhat kizökkenve az idő, a pusztítás után újjáépítésnek kell jönnie. Hogy ezt követően az első magyar film a Kétszer kettő (néha öt) lesz, bármi is történjen? És hogy a kivezényelt diákokat ugyanúgy nyomasztják az állami ünnepséggel? Sziveri János is megírta már, hogyan megy ez mifelénk: „Ha nem segít a szesz gyógyít a cián / Mélázgatnak e langyos konzekvencián / Krumpliból nyakukra fejet faragunk / De változatlanul magyarok maradunk”.
A 17-es villamos ugyanúgy jár tovább, az utcán sörreklámok szegélyezik az ember útját. A Bosnyák téri templom fogadja a híveket, az elégedetlenkedők pedig a rendszert szidják. Ugrálunk egyik korból a másikba, nem is tudjuk már pontosan, mikor mit kell mondanunk, kinek megfelelnünk. Tegnap még üldözik a zsidókat, ma meg akkor menekülhetünk meg, ha minket is annak néznek? Van ez így. „Az is lehet, hogy 1956 nyara után nem volt semmi, hanem rögtön 1981 nyara következett” – olvassuk.
A körülmények szinte már mellékesnek hatnak. Eltelik az életünk, elmúlnak a rendszerek is, mint rossz álom. Aztán kezdhetünk megint mindent elölről. Megrendítő olvasmány innen nézve Pethő Tibor regénye, szomorú szembesülés azzal, mi örök, mi mulandó. És hogy történjék bármi is, csak azért is ebből akarunk kihozni valami többet.
Pethő Tibor: Emil. Kortárs Kiadó, 2024. 3500 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/49. számában jelent meg december 6-án.
