Magyarországon 1944-45 fordulóján az államgépezet megsemmisült, a helyi közigazgatás összeomlott. A honvédség a németekkel együtt nyugati irányba szorult vissza, míg a hagyományos rendfenntartó szervek – a csendőrség és a rendőrség – gyakorlatilag megszűntek. A káosz még a nyilas uralom idején kezdődött; Budapest ostromakor a bekerített városban anarchisztikus viszonyok uralkodtak, pártszolgálatos alakulatok kegyetlenkedtek, és gyakran harcba keveredtek a reguláris magyar alakulatokkal is.
A Vörös Hadsereg bevonulása a káoszt tovább fokozta. Az első hetek, hónapok bizonytalanságai számos politikainak hazudott önkényeskedésre, gyilkosságokra, egyéni bosszúra adott alkalmat. Beszédes az az amnesztiarendelet, amely az ezekben érintetteket mentesítette bűneik következményei alól: „…kegyelemben részesülnek azok, akik a demokratikus átalakulás előtt uralmon volt politikai rendszer háborús vagy népellenes ténykedései miatt keletkezett felháborodás hatása alatt, vagy abban a meggyőződésben, hogy a demokratikus átalakulás ügyét szolgálják, az 1946. évi augusztus hó 1. napjáig bezárólag bűncselekményt követtek el”.
Közelmúltbeli történelmünk egyik legkevésbé feltárt része ez az időszak. Máthé Áron most napvilágot látott kötete a törvényen kívüli helyzetben szervezett irreguláris rendőri, rendfenntartó stb. alakulatok működéséről, a szovjet katonasággal való együttműködéséről, a kelet felé meginduló, a civil lakosságot érintő, jórészt a Tiszántúlra és a Duna–Tisza közére korlátozódó deportálásokról nyújt megdöbbentő részletességű képet: a letartóztatásokat végrehajtó, a foglyokat kísérő vagy őrző magyar „muszkavezetőkről”, a „policokról” és a deportálási bizottságokról. Baloldaliságuk sokszor címke volt, amely mögött kaland- vagy revansvágy húzódott (például a helybeli jómódú gazdával szemben). Sokszor tetszetős ügyekkel – templom-helyreállítás, az új honvédségbe való sorozás – terelték utóbbiak elé a falvak lakosságát. Előfordult, hogy 15-16 éves fiúk és lányok tűntek el ezt követően a Szovjetunióban, a Gulag börtönrendszerében.
Ha domesztikáltabb viszonyok között is, de az új államrend kialakulása után is folytatódtak a visszaélések. Az immár törvényesített rendőrségen belül a kulcspozíciókat a kommunisták szerezték meg; ez a karhatalom rendszeresen együttműködött az MKP párthadseregével, a R-Gárdával, ha más pártok gyűléseit kellett ellehetetleníteni. Sőt a rendőrség a koalíciós partnerek vidéki alapszervezeteinek létrejöttét is megakadályozta olykor. A kötet legérdekesebb fejezete az 1944-45 közötti kolozsvári átmeneti időszakkal foglalkozik: a frontváltástól a többségében magyar városi őrség és gyári munkásőrségek megszületésétől a román királyi közigazgatás kiparancsolásán át a tényleges román uralom kezdetéig. Azzal az átmeneti korszakkal, amikor a csatlósállami lét elfogadtatása érdekében a „románokat sikeresen lehetett fenyegetni egy szovjet csatlós és »magyargyanús« független Erdély gondolatával, a magyar közösséget pedig ábrándokba ringatni egy »szocialista–népi«, román–magyar megbékélésen alapuló Erdély lehetőségével”.
Máthé Áron: Vörös karszalag – Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944–1945-ben. Jaffa Kiadó, 2020. Ára: 3999 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/43. számában jelent meg október 22-én.
