Pompeji egyértelműen a világ leghíresebb régészeti lelőhelye. Már a modern, tudományos régészet megszületése előtt, a XVIII. században elkezdték feltárni. Sajnos. Az évszázadok óta tartó kutatás ugyanis sok esetben inkább ártott a Pompeji valós életéről meglévő tudásunknak, mintsem használt volna – ez a vélekedés olvasható ki Mary Beard Pompeji című könyvéből, amely – alcíméhez híven – egy római város életét igyekszik feltárni. A XVIII–XIX. századi „régészek” munkássága azért nem segíti a vulkán elpusztította város jobb megismerését, mert megalapozatlan (vagy sok esetben nyilvánvalóan téves) elméleteik mára hagyománnyá, dogmává szilárdultak, és nem engedik a tények felszínre emelkedését.
Beard korunk egyik legnépszerűbb ismeretterjesztő klasszika-filológusa, a Római Birodalomról szóló dokumentumfilm-sorozatai szinte állandóan műsoron vannak a történelmi tematikájú kábelcsatornákon. Általában igyekszik a mítoszokat és tévhiteket szembesíteni az adatokkal bizonyítható valósággal, és e vállalkozáshoz nem is lehetne elképzelni alkalmasabb terepet a Róma után leghíresebb római városnál, amelyet időszámításunk szerint 79-ben elpusztított a Vezúv kitörése.
A laikusok és a történészek-régészek képzeletét egyaránt megragadják évszázadok óta a vulkáni hamu alá temetett épületek, emberek és háziállatok, amelyeket a görgeteg a hétköznapi élet egy pillanatában konzervált, így vizsgálatukkal mindent megtudhatunk az egykori élet mindennapjairól. A pompeji gipszöntvények az egyetemes régészet legismertebb leletei közé tartoznak, hiszen valóban zseniális ötlet volt, hogy az egykoron a testek által kitöltött, majd lebomlásuk után üresen maradt üregeket gipsszel töltötték ki, így kiemelhették eredeti formájukat, amelyek sok esetben a haláluk testtartásában ábrázolják az áldozatokat.
Csakhogy sok esetben nem több illúziónál, hogy Pompejiben a hétköznapi élet merevedett a vulkáni hamu által lezárt pillanatfelvételbe. Ahogy Beard rámutat, a városban senkit nem érhetett meglepetésként a vulkánkitörés, hiszen annak hetekkel, talán hónapokkal korábban elkezdődtek az előjelei. A város pusztulásáról szóló filmek kihagyhatatlan katasztrófajelenete, amikor a békésen éldegélő emberek egyszer csak valami zajra figyelnek fel, a következő pillanatban pedig mind meghalnak, távol áll a valóságtól.
A pompejiek nem voltak buták, tudták, hogy egy vulkán mellett laknak, így a lakosok nagy többsége még a nagy kitörés előtt elmenekült. Csak a legbátrabb lakosok (és rabszolgáik) maradtak a városban. Vagyis, amit Pompeji romjaiban látunk, az nem egy virágzó város normális hétköznapi élete, hanem a tömeges evakuáció után hátrahagyott állapot. Természetesen mindenki igyekezett értékeit is menekíteni, ezért találtak Pompejiben viszonylag kevés, az ókorban könnyen pénzzé tehető leletet.
Mindezek miatt létezhet az úgynevezett Pompeji-paradoxon, vagyis az az állapot, hogy hiába rendelkezünk egy csodálatosan konzerválódott teljes római várossal, az életéről vajmi keveset tudunk. Beard azonban ezt a keveset életteli történetté állítja össze, az ő Pompejiének lakosai nem múzeumi kiállítási tárgyak, hanem hús-vér emberek, akiknek például alig volt lehetőségük civilizált módon könnyíteni magukon. A feltárt épületek alapján ugyanis tudjuk, hogy a nagy, akár 30 embernek is otthont adó házakban is csak egy illemhely volt, a 20 ezer férőhelyes amfiteátrumban pedig egy sem.
Mary Beard: Pompeji. Ford.: Böröczki Tamás. Kossuth Kiadó, 2022. 6500 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/14. számában jelent meg, 2022. április 1-jén.
