Olykor kifejezetten nehéz abban hinnünk, hogy az egyén gyakorolhat bármiféle hatást a történelemre. Ha a tragikus XX. századra tekintünk, főleg nem a mindent megváltoztató hétköznapi ember jut eszünkbe. Fogaskeréknek, tehetetlen küszködőnek látjuk még a forradalmárt is. Olyannak, aki megpróbálta, de talán már az első perctől bukásra volt ítélve. Pedig hát ismerjük a neveiket minden oldalról, emlékszünk nagyszerű vagy épp elrettentő cselekedeteikre. Az 56-os utcai harcosok, esetleg a II. világháborús német ellenálló, Sophie Scholl adnak reményt, hogy ha keserves áron is, de lehet választani az ellenállást a legvészterhesebb korokban is. És hát ki ne hallott volna Gavrilo Principről? Még hogy az egyén ne lehetett volna elképesztő hatással a folyamatokra?
Nincs hát feltétlen okunk rá, hogy Jenei László regényhőseire mint reménytelen álmodozókra tekintsünk. Sőt: ezek az 1936-os felforgatók, képviseljék épp egyik vagy másik eszmét, sokszor jóval hidegvérűbbnek tűnnek fel, mint amit még komfortosnak érzünk. Valójában épp a rideg számítgatás, az események közepébe vetődő akciózás az, amitől idegenkedünk, amire nem lenne erőnk, bátorságunk.
Mint Albert Camus drámájában, Az igazakban, ahol a terrort elkerülhetetlennek látó orosz forradalmárokban keressük a megingást, az elbizonytalanodást. Az algíri francia író emlegetése annál inkább kézenfekvő, minthogy Jeneinél is felbukkan egy erősen rá hajazó karakter. Ahogy látunk itt lyoni kommunista nyelvtanárt, önmagát szabadnak nevező, de azért a nácik felvonulására kíváncsiságból elnéző magyar bölcsészlányt, vagy épp mindenbe belevágó, aztán odébbálló, színházi karriert fontolgató pesti fiút.
Párhuzamosan kapjuk meg az egyes nézőpontokat. Az egymás, illetve egy közös találkozási pont felé tartó szereplőket. Elmerülünk múltjukban és mozgatórugóikban, ahogy figyeljük aktuális sodródásukat is, és kiéhezetten vetjük rá magunkat minden dilemmájukra, kétkedésükre. Már-már vágyunk rá, hogy besokalljanak a mozgalmaktól, a mindenféle csalóka eszméktől, és italhoz, nőhöz meneküljenek inkább. Pedig hát hőseink játéknak, kalandnak és kicsapongásnak fogják fel a politikai küzdelmet is: „bár Yves a látottak alapján eldöntötte, hogy nem merne a játék ideájával csúfondárosan szórakozni, mert úgy fest, ez a játék a világ alapja is lehet. És ez számára sem tanulság nélküli. De nem ám. A játék mámoros versengés, és a verseny: játék!”
Hőseink menekülnek az ideológiához, értelmet keresnek a zűrzavarban, végül persze csak még jobban belebonyolódnak, a történelem pedig megállíthatatlanul robog a szakadék felé. Úgy véljük, jól ismerjük már ezt a korszakot és ezeket az embereket, Jenei mégis üdítő tisztánlátással, sallangmentesen mutatja be nekünk helyzetüket és bolyongásukat. Erős regény a Bódultak, a mondataiban könnyű elveszni, bár így olykor azt is nehéz felidézni, pontosan miről is olvastunk tíz oldallal korábban, vagy hogy melyik szereplőt hagyta el az apja, s melyiket rángatja ki a párt az otthon bástyái közül. De hát amúgy is azt látjuk, ahogy ezek a sorsok egymásba folynak, már-már felcserélhetővé válnak egymással.
Kevés szó esett eddig a Bódultakról, bár a 2020-as év egyik legjobbja, érdemes hát megismerkedni vele.
Jenei László: Bódultak, Jelenkor Kiadó, 2020, 3499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/17. számában jelent meg.
