A világpolitikai elemzéssel amatőr szinten foglalkozók között már régi közhelyként forog, hogy a jövő Kínáé. Az ázsiai nagyhatalom előbb-utóbb átveszi a vezető szerepet az Egyesült Államoktól. De valóban olyan biztos ez? Talán nem meglepő, hogy a Kínával hivatásszerűen foglalkozó szakemberek korántsem mernek ilyen magabiztos kijelentéseket tenni. Közöttük évtizedek óta arról megy a vita, hogy mit is akar Peking valójában. Nagyobb regionális befolyást akar szerezni Ázsiában, vagy az egész világrend megváltoztatására törekszik? Kiforrott stratégiája van céljai eléréséhez, vagy a körülményekhez igazodva teszi meg az épp legjobbnak tűnő lépéseket? Mindkét elképzelés mellett szólnak érvek, a táboroknak eddig nem sikerült konszenzusra jutniuk.
Rush Doshi, A hosszú játszma – Kína átfogó stratégiája az amerikai világrend leváltására című kötet szerzője – ahogy azt a cím is elárulja –, azok közé tartozik, akik a pekingi vezetést egy Ázsián túlnyúló ambíciókkal és határozott stratégiával rendelkező közösségnek látják. És a véleményére egész magas szinten is odafigyelnek nemcsak az Egyesült Államokban, azon kívül is. Rush Doshi ugyanis jelenleg a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának Kínáért és Tajvanért felelős helyettes igazgatója. Korábban pedig a Brookings Intézet Kína Stratégiai Kezdeményezés részlegének alapító igazgatója volt.
A könyvben a szerző arra vállalkozik, hogy felvázolja azt az átfogó stratégiát, amellyel a kínai vezetés céljai elérésére törekszik. Az érvei alátámasztására szolgáló dokumentumok – cikkek, politikusi nyilatkozatok, visszaemlékezések, diplomáciai, gazdasági, államigazgatási iratok – között számos olyan is van, melyek korábban nem kerültek a nyugati szakemberek látóterébe, és amelyek mélyebb bepillantást engednek a pekingi hatalmi gépezet működésébe.
És hogy milyen következtetésekre jut a szerző? Azt egy recenzióban összefoglalni lehetetlen, de kedvcsinálónak annyi elég lehet, hogy Doshi szerint a kínai stratégia három jól felvázolható lépésből áll. Az első a tompítás, melynek során a saját országukban és a régiójukban elkezdik erodálni az Egyesült Államok ellenőrzési és befolyásolási képességeit. A második az építés. Ekkor igyekeznek ellenőrzési és befolyásolási képességeket kiépíteni a környékükön, és elérni, hogy az államok egy része kövesse őket. A harmadik pedig a globális expanzió, amikor a tompítást és építést globális szintre emelik, és igyekeznek kialakítani a saját világrendjüket. A könyvből az is kiderül, hogy a szerző szerint jelenleg hol tart Peking ebben a háromlépcsős folyamatban.
Doshi azonban nem elégszik meg ennyivel, igyekszik felvázolni egy olyan stratégiát is, melyet az Egyesült Államoknak kellene követnie, hogy érvényesíteni tudja érdekeit Kínával szemben. Ez nem nélkülözi a kínai tervekből leszűrt tanulságokat sem. Fontos megjegyezni, hogy a hidegháború idején Washingtonnak már végre kellett hajtania egy sikeres stratégiát: ez volt a feltartóztatás stratégiája, és a Szovjetunióval szemben alkalmazták. Most hasonló következtetéssel véghez vitt nagyszabású tervre van szükségük, ha meg akarják őrizni világpolitikai szerepüket. A szerző a könyvében egy úgynevezett aszimmetrikus versengő stratégiára tesz javaslatot, melyhez nem szükséges, hogy az USA egy az egyben – hadihajók számában vagy pénzügyek terén – versenyre keljen Kínával. A cél az, hogy alacsonyabb költséggel nehezítsék meg Peking regionális és globális hegemóniaépítkezését, mint amennyibe az az ázsiai országnak kerül.
Doshi egyik fontos megállapítása az, hogy az Egyesült Államok történetének legnagyobb kihívása előtt áll, és az előtte magasodó akadályokat csak úgy küzdheti le, ha megismeri ellenfelét, és hozzá igazítja a védekezés lépéseit. Ebben nyújt segítséget ez a könyv a washingtoni döntéshozóknak és az Osiris Kiadó jóvoltából már a magyar olvasóknak is.
Rush Doshi: A hosszú játszma – Kína átfogó stratégiája az amerikai világrend leváltására. Ford.: Felcsuti Péter. Osiris Kiadó, 2024. 5980 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/43. számában jelent meg október 25-én.
