Könyvespolc rovatunkban ismert embereket kérdezünk, mit olvasnak. Ezúttal: Simon Bettina író-költő-művészettörténészt.
Néha már nem is tudom, mi az, amit elolvastam, és mi az, amit éppen olvasok. Kamaszkoromban volt az a szokásom, hogy amiről úgy éreztem, a kedvenc könyveim közé fog tartozni, nem olvastam végig. Tartogattam, hogy maradjon belőle. Egyetlen könyv van, amit emiatt még nem fejeztem be, Szabó Magdától a Katalin utca. Az utolsó ötven oldal még hátravan. Olvasási módszeremre azóta is jellemző a szemezgetés. Egyszerre több könyvet olvasok. Ha elmegyek otthonról, akár vonat-, akár csak egy metróútról van szó, nem elég egy könyvet vinnem, mert az olvasáshoz hozzátartozik számomra a szövegek közti vándorlás. Lehet, a hozzám hasonló olvasók miatt is jöttek létre a folyóiratok? A lapozgatással működik a szövegek közötti váltás, és nem kell hozzá a fél könyvespolcot magunkkal vinni. A másik olvasási szokásom, hogy szeretek újraolvasni. Most éppen Tóth Krisztina Ünnep című, ötvenedik születésnapja alkalmából kiadott gyűjteményes kötetét lapozgatom, ebbe Lator László válogatta a verseket.
Két verseskötetet olvastam el az elejétől a végéig mostanában. Az egyik Peer Krisztián legújabbja, a Bizony, a másik Orbán Ottó A fényes cáfolat című, 1999-ben megjelent kötete. A kettő közti párbeszéd lehetősége csak most, ebben a felsorolásban tűnt fel nekem is. „»Most, hogy már mindent megírt a gyerekkoráról, / egyszerűen nem lesz mit írnia.« / Lator ugratott ezzel, társaságban. / Poénnak jó, de nem igaz” – írja Orbán Ottó a kötet Helyzetjelentés ötven előtt című nyitóversében.
A könyv, amit több mint egy évig olvasgattam – még az orosz–ukrán háború kitörése előtt kezdtem el –, és nemrég fejeztem be, egy orosz kortárs írókat bemutató esszékötet, az Így írunk mi. Kortárs orosz írók vallomása önmagukról, az irodalomról, a korszakról (Kairosz Kiadó, 2020). A tizenhat író közül csupán az egyikük, Ulickaja nevét ismertem korábban. Nemcsak ezt a számot sikerült megsokszoroznom. Muszáj közhellyel élnem, mert az az igazság, hogy magamat is sikerült megismernem az orosz kortárs írók történetein keresztül, és ez nagyon jó érzés. Hasonló meglepetés ért Réz Anna esszékötete olvasásakor. A Mardos (Európa, 2022) azok közé a kivételek közé tartozik, amelyeket rövid idő alatt olvastam el, és tetszettek. Olyan katartikus élmény volt a végére érni, mint amit az olvasmányaim alapján az operától vártam, amikor először jártam az Operaházban – véletlen egybeesés, hogy erre nem sokkal a Réz Anna könyve olvasása után nyílt lehetőségem.
Olvasom de még nem fejeztem be Fenyvesi Orsolya legutóbbi verseskötetét, a Mindig kezdetben-t, Karacs Andrea első verseskötetét, a Fóliázott szíveket, Méhes Károly tavaly megjelent kötetét, A fikusz téliesítésének napját és Závada Pétertől a Gondoskodást. A folyóiratok közül nyár óta a Fordulat 30., Kultúra és kapitalizmus lapszámát, illetve a Jelenkor februári számát volt lehetőségem egy vonatút alkalmával végiglapozni, és Mohácsi Balázs kritikáját olvastam el az új Peer-kötetről. A januári lapszámban megjelent Takács Zsuzsa-interjú második részét tervezem belőle még mindenképpen. Garaczi László járványregénye, a Weszteg pedig annyira tetszik, hogy a végét elraktam későbbre. Fenn van a listámon Puskás Panni áprilisban megjelenő első regénye (Magvető), illetve Szendi Nóra következő regénye (Cser Kiadó). Oláh Péter fiatal író tavasszal megjelenő, A delfinek nem alszanak (FISZ Könyvek) című novelláskötetét munka miatt volt alkalmam olvasni, és mindenkinek jó szívvel ajánlom a polcára.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/12. számában jelent meg, március 24-én.
