Sosem tudhatjuk, kiben bízhatunk - Roy Jacobsen regényéről

Sosem tudhatjuk, kiben bízhatunk - Roy Jacobsen regényéről

Roy Jacobsen: Fehér tenger (Fotó: Scolar Kiadó/Facebook)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A láthatatlanokkal indult trilógia második kötete a Fehér tenger, Roy Jacobsen újabb alámerülése az emberi lélek, a magány és a társas kapcsolatok mélyére. Mindenki sziget, láttuk-olvastuk annak idején Tandori Dezsőnél, most pedig a kortárs norvég irodalom egyik legfontosabb alkotójánál, aki néhány éve Magyarországra is ellátogatott. A láthatatlanok esetében jobban fókuszált ember és természet viszonyára: hogyan élünk túl, kiszolgáltatva az elemeknek, távolabb viszont a mindennapos harcoktól, az emberi barbárságtól?

Izgalmas nézőpontot nyújt a Fehér tenger is: a megszokott ábrázolásmóddal szemben itt a társadalomtól való távolságtartás segíti az embernek megmaradást, az odavetődőkkel való törődést, segítségnyújtást. Még akkor is, ha ezek a szigetre sodródók már csak holttestek, akiket be kell takargatni, távol tartani az egyre éhesebb dögevőktől. És amikor váratlanul kiderül, hogy egyikük (német katona? orosz fogoly?) életben van, de borzalmas állapotban, akkor őt visszahozni a halál torkából, gondoskodni róla, mint anya a gyermekéről, még inkább mint nő a szeretőjéről.

Így tesz Ingrid Barrøy, aki immár egyedül él a családnevét viselő észak-norvég szigeten, így egyhangú, de biztonságos magányát szakítja meg a férfi érkezése. Persze, addig szokatlan érzések vesznek rajta erőt, és bár nem beszélnek egy nyelvet, mégis a lehető legközelebb kerülnek egymáshoz a férfival. Egészen addig, míg fel nem fedezik őket, így a nyugalomnak sajnos – kiszámítható módon – vége szakad.

Olyan világ ez, amelyben sosem tudhatjuk, kiben bízhatunk meg, még a legközelebbi barátok, a legjószándékúbb orvosok vagy kórházi ismerősök esetében is felmerül a kérdés: mit akarhatnak valójában? „Ingrid (…) közben rájött, hogy itt sem beszélhet a tetemekről, mintha nem bízhatna meg bennük, azokban, akiket egész életében ismert, mintha ők is egy másik sziget szülöttei lennének”, lepi meg a főhőst a gondolat.

Feszült, a másik embertől idegenkedő korunkban nagyon ismerős lehet mindez számunkra. A világ, miként a társadalom is, atomjaira hullik, s mindenki külön szigetre sodródik, partot ér valahol – örüljön, ha élve kikerül a hullámokból. A segítség teljesen esetleges, miként az Ingriddel egy halászhajón utazó család esetében. „Azelőtt három hónapig bujkáltak egy tőzegkunyhóban a Finnmarksvidda-fennsíkon, míg végül karácsony körül már nem bírták tovább, és legyalogoltak az egyik német helyőrséghez, abban a biztos tudatban, hogy agyonlövik őket. A németek azonban a teljes családot felpakolták egy teherautóra, és elszállították őket a háromszáz kilométernyire fekvő, porig rombolt Hammerfestbe” - olvassuk.

Váltakozó ritmusú regény a Fehér tenger is. Hol semmi rendkívüli nem történik oldalakon keresztül, s Ingrid napi ritmusából, gépies cselekedeteiből érezzük ki gondolatai súlyát, máskor őrült mód felgyorsulnak az események, és egy robbanás, egy eszméletvesztés után új időszak veszi kezdetét. Jacobsen remekül ért hozzá, hogy mikor már úgy érezzük, hozzászoktunk a események menetéhez, kirántson abból minket, mi pedig szereplőnkkel együtt vágyakozzunk a visszatérés lehetőségére. Szép, méltóságteljes regény ez, várhatjuk a trilógia zárókötetét is.

Roy Jacobsen: Fehér tenger, fordította: Pap Vera-Ágnes, Scolar, 2020, 3999 Ft

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/13. számában jelent meg, március 26-án.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg