Színdarabot olvasni olyan, mint a cukrászda kirakatában bámulni a bent falatozókat – a történet lényegi mondanivalói feltárulnak ugyan képzeletünkben, ám a színészi játék, a rendezői instrukció rejtve marad előttünk éppúgy, mint a csokimáz íze a Sacher-szeleten, vagy a fogaink között ropogó Dobos-torta kesernyés cukormáza. Vannak azonban ritka kivételek, amikor az írott szöveg is tartalmaz olyan meglepetéseket, amelyek pótolhatják mindazt, amit az „utcán álldogálva” kihagyunk.
Székely Csaba nyelvi bravúroktól hemzsegő történelmi színművei a kanapén elterülve, az olvasólámpa fényében is maradandó élményt nyújtanak, feledtetve a zsöllye magányát és a zsúfolt színházi büfé előtti ácsorgást. A ma oly divatos drámaíró történelmi színműveit a Selinunte Kiadó jelentette meg 2024-ben, Kortárs Drámaírók-sorozatának nyolcadik kiadványaként. Az erdélyi magyar író három darabja múltunk különböző korszakaiból merít, a fősodort kerülve olyan epizódokat elevenít fel, amelyek nem mindenki számára ismerősek. A Nagy Lajos király halála utáni utódlás hercehurcája, a Báthoryak alatti erdélyi hatalmi harcok, valamint az Észak-Erdély visszatérése utáni faji szegregáció kérdésköréhez oly módon közelít a szerző, ahogyan azt még más nem tette, vagy nem merte megtenni. Nem véletlen, hogy a színdarabokat azon műhelyek repertoárjain találhatjuk meg idehaza elsősorban, amelyek nem ódzkodnak az enyhe polgárpukkasztástól, a történelmi idolok „savazásától”. A fiatal erdélyi szerző némely nyilatkozatában büszkén említi, hogy művei díjak sorát nyerték el román viszonylatban is, keleti szomszédunkban táblás házzal játsszák mind a történelmi, mind a szigorú társadalomkritikával operáló kortárs darabjait. Úgy tűnik, mi fényévekre vagyunk szomszédunk szabad kulturális életétől, nálunk egyre szűkül és belterjesebbé válik az a szakmai közeg, amely a giccses pátoszt kerülő, művi nemzetieskedéstől mentes, nyersebb műveket gondozza – és színre meri vinni.
Istenkeresés a Remény-lakótelepen
Tabutémáról, a hit kérdéseiről, a tízparancsolathoz való viszonyunkról írt drámát Székely Csaba, a Bányavidék-trilógia szerzője.
Mert nyerseségből van bőven ezekben a színdarabokban. Mind a Mária országa, mind a Vitéz Mihály, mind Az igazság gyertyái című színdarab bővelkedik „vastag poénokban”, ám ez sohasem megy a drámaiság rovására, és nem válik közönségessé saját szövegkörnyezetében. Sőt az utolsóként említett darab az egyik legszebb holokauszttörténet, melyet színpadra vittek az utóbbi időben (a Budaörsi Latinovits Színház február végén tartotta Az igazság gyertyái premierjét Alföldi Róbert rendezésében), a Mária országa pedig Szegeden aratott frenetikus sikert 2022 késő tavaszán. Felsorolni is nehéz, mennyi díjat és elismerést szereztek a darabok idehaza „underground” körökben – és külföldön is; úgy gondolom, a hagyományos nyelvi formáktól való eltérésre igencsak ki volt már éhezve a színházkedvelő közönség.
Mert ezeknek a daraboknak az erőssége az, amit már írásom elején is jeleztem: tömött sorokban szakadnak a nagyérdeműre a néha abszurd jelenetek, az extrém „gyalog galoppi” megoldások, melyek nem nevetségessé, éppen ellenkezőleg élvezhetővé és feszültté teszik a történetet. Talán csak a Pintér Béla Társulatnál ámulhatunk hasonló dialógusokon, színpadi történéseken: semmi unalom, semmi üresjárat, az egyes jelenetekben még a trágár szavaknak is extra konnotációja van. Székely Csaba drámaírói munkássága üde színfolt a lassan szürkébe hajló hazai teátrumi életben, sőt a magyar kultúrában is. Saját elmondása szerint egyre nehezebb a dolga neki is, bár a menekülő útvonala él – lévén erdélyi író. Ő úgy alkot maradandót fillérekből cicivillantás nélkül, csupán édes anyanyelvünk formálásával, ahogyan mások tizenmilliárdokból sem képesek ezt megtenni a Conan, a barbár típusú Hunyadi Jánossal. És mindezt erőlködés nélkül, pimaszul és roppant érdekesen.
Székely Csaba: Az igazság gyertyái. Selilunte Kiadó, 2024. 4800 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/13. számában jelent meg március 28-án.
