A felületes szemlélők hajlamosak azt hinni, hogy az ember szörnyen agresszív, erőszakos, sőt vérengző lény, hiszen a hírek, a tévéműsorok és a filmek tele vannak bűnnel, háborúval, erőszakkal és gyilkossággal. A nézők jelentős része ráadásul a legbrutálisabb, sokszor mentálisan beteg bűnelkövetők iránt érdeklődik a leginkább, ami megint a faj eredendő gonoszságát és erőszakosságát bizonyítaná – valójában azonban épp ennek ellentétét.
Az átlagembert éppen azért érdekli annyira az erőszak, mert a mindennapi életében ő személyesen mérhetetlenül csekély agresszióval szembesül. Gondoljon bele! Látott ön valaha személyesen gyilkosságot? Rablást? Nemi erőszakot? Legtöbbünk erre nemmel felel. Persze a hírek tele vannak ezekkel, így az a tévképzetünk támadhat, hogy a mi életünknek is részei – de a legtöbbünknél szerencsére nem ez a helyzet.
Ám ami ismeretlen számunkra, az érdekes és félünk tőle – illetve csodáljuk azokat, akik nap mint nap megküzdenek a bomlott elméjű (vagy csak természetes agressziójuknak szabad utat engedő) bűnözőkkel, és feltárják tudatuk sötét titkait. Ezért olyan népszerűek a sorozatgyilkosokat fürkésző törvényszéki pszichológusok is, és ezért épül köréjük rengeteg film, sorozat és dokumentumműsor. Ezt az igényt elégíti ki a Kerry Daynes, egy korábbi brit törvényszéki pszichológus által írt Az elme sötét oldala című könyv is. Daynes másfél évtizedig dolgozott vádlottakat és elítélteket vizsgáló-kezelő pszichológusként, ma már inkább az utóbbi időszakban elképesztően népszerű „true crime” (valós bűnesetek) témakörében aktívmédia személyiségként, illetve a családon belüli erőszak elleni aktivistaként tevékenykedik.
A könyv megítélése attól függ, hogy mit vár tőle az ember. Ha az olvasó rajong a sorozatgyilkosok elméjében vájkáló pszichothrillerekért, és bevallva-bevallatlanul borzongani vágyik a tudat és a lélek lehetséges romlottságával szembesülve, akkor nagyon élvezetesnek fogja találni Az elme sötét oldalát. Hiszen tökéletesen kielégíti ezt a típusú érdeklődést: tele van pszichopatákkal, halálosan veszélyes bűnözőkkel, sőt előfordult, hogy még a szerző maga is veszélybe került a munkája miatt.
Ugyanakkor ha valaki azt várná a könyvtől, hogy az a sekélyes szenzációhajhászásnál megpróbáljon többet mondani azokról a betegségekről, illetve környezeti ingerekről, amelyek szörnyeteggé változtathatják az embert, inkább csalódni fog. Nem mintha nem ez lenne a szerző hangoztatott célja, hiszen azt ígéri, hogy feltárja a pszichológiai összefüggéseket. De ez legfeljebb nagyon felületesen sikerül neki (bár az is lehet, hogy tudatos kereskedelmi megfontolásból fogták vissza ezeket az elmélkedéseket, hogy ne unja halálra magát az őrületet kívánó legfontosabb célcsoport).
Mindez nem azt jelenti, hogy Az elme sötét oldala nem élvezetes olvasmány, hiszen bűnös élvezetnek tökéletes. A szerző érdekesen és dramaturgiailag ügyesen adagolja a pszichikai furcsaságokat, izgalmakat, tragédiákat (és az ijesztgetést), így vannak kifejezetten lebilincselő részei is. De azt ne várjuk, hogy ebből a könyvből bármi olyasmit megtudunk a bűnös elme működéséről, ami az ezernyi egy kaptafára készült sorozat első perceiből ne válna nyilvánvalóvá.
Kerry Daynes: Az elme sötét oldala. Ford.: Fehér Tamás. Helikon, 2024. 4490 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/38. számában jelent meg szeptember 19-én.
