Különös élmény Tóth Erzsébet legutóbbi verseit olvasni. Különös azért, mert helyenként mintha csak egy fiatalabb nő képzelné el az időskor megannyi nyűgét-baját. Bokafájdalmakkal, bezárkózással, sorra távozó barátokkal, ismerősökkel. Vagy a hasonló gondokkal küzdő elbeszélő tér vissza lélekben a fiatalkorba? Utóbbi megszokottabb jelenség, de ezeknél a verseknél inkább érezzük természetesnek a fiatalkori szabálytalanságot. Amit viszont a természet kíméletlenül béklyóba szorít az évek előrehaladtával.
Első olvasásra a Kínai legyezőt hihetnénk tipikus időskori kötetnek is. Amiben a szerző látszólag rezignáltan megvallja, nem jött össze a holtomiglan-holtodiglan, ahogy gyerek sem született végül. Hogy aztán viszont feltegye a kérdést: „És ki simogat majd, ha a halállal nézek szembe?” Majd: „nem tud vigyázni magára / most érzem / milyen lehet / ha valakinek van gyereke / örökös félelem lehet / testem nehéz lett / mintha szültem volna / gyerekem nem lett / hát anyát szültem.” És egy harmadik versben, a vírushelyzetre reflektálva, hogy most már csak haldokló édesanyját szeretné megölelni, és hogy akadna azért, akinek kezét fogná, de „sajnos országhatáron túl létezik”. Lefojtott fájdalmakkal találjuk szembe magunkat, amik egy-egy bizonytalan kérdésben, félmondatban akkor is megmutatkoznak, ha a felszín belenyugvásról szól.
És aztán az álomjelenetek egyértelműen eligazítanak bennünket: „végül álmokat kell kitalálni, valami boszorkányosan izgalmasat, / mondjuk, egy régi barátomat kerülgetem, és bombát dobok rá. / Nem tudom, de biztos megérdemelte.” Ennyi játékosság márpedig csak a fiatal lélek sajátja lehet. Amit egyre inkább csak éjjelente lehet megélni, hiszen napközben érkezik a szorongató felismerés: „velük éltem, velük voltam fiatal és öreg, / meghaltak sorra. / Valami baj lehet velem, ha még élek.” Csoda-e, ha az ember, főleg vírusidőben, felébredvén már azt várja, hogy nyugovóra térjen?
Csendes-szomorú versek ezek, amik számonkérés helyett csak dacosan távol maradnak (mint aki taxisblokád után már nem ül taxiba), a remélt boldogságot pedig már nem követelik ki, csak elkönyvelik magukban, hogy eztán még többet kell várni egy érintésre. De szerencsére olykor akad egy-egy szegfű, portugál leander vagy rókatündér-fikusz, hogy gyönyörködtessen és emlékeztessen arra: élünk.
Amiket pedig szintén különös olvasni, azok a kötet hátsó borítóján található ajánlók. Nem mintha gond lenne a dicsérettel, csak épp Tóth Erzsébet (jelen) verseiről kevéssé szólnak az olyasmik, minthogy „egy életen át üldözik Ügynökországban” (Pollágh Péter – a „sisaktalan” viszont pontos jelző tőle), vagy hogy „erő a süket világgal, vak történelemmel szemben” (Iancu Laura). Mindezek a harcias képek nem sokat árulnak el arról, amit ezek a versek valóban mutatnak: gyönyörű virágok mögötti rejtőzést, félelmet az erő vesztésétől és reményt arra, hogy az ölelést mégis csak lesz, aki viszonozza. Hogy célba találnak a versek, mert nem hiába szól az ember, amíg él. Üldözésnél is rosszabb az, ha az embert felednék azok, akiktől még annyi mindent kaphatna. Szerencsére Tóth Erzsébet versei nem maradnak figyelem nélkül.
Tóth Erzsébet: Kínai legyező, Nap Kiadó, 2021, 2900 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/5. számában jelent meg, január 28-án.
