Nehezen tudta elképzelni, hogy újat tudna mondani a fotográfiáról, írja legutóbbi könyve előszavában Bartis Attila. Elmondása szerint épp hogy megjelent A vége című regénye, amelynek hőse egy fényképész, így azt gondolta, a témáról épp eleget szólt már. Szarka Klára és Wirth Imre viszont felkérték, írjon esszéket egy kiállítás katalógusába, ezután pedig előkerültek korai jegyzetei, amiket a fotózásról írt. Kiegészítette hát őket, a Magvetőnél pedig kötetben is megjelent a száz hosszabb-rövidebb fecni.
Mivel tudna kevésbé felhagyni, az írással vagy a fényképezéssel? Többek között erre is rákérdez Bartis, megvonva a különbséget, melyiknek a szüneteltetésével maradna ugyanúgy író vagy fotós. Visszatérően kutatja a különbségeket, igyekszik fontossági sorrendet felállítani. Közben végig kételkedik abban, érdemes-e csinálnia, és hogy mit jelent számára az egész.
Susan Sontag mondataitól mindig úgy érzi, mintha a fényképezés valami bűnös tevékenység lenne, írja. Irritálják is ezek a kategorikus kijelentések, mégis benne éppúgy megfogalmazódott már hasonló érzés. Hazug lenne, perverz vagy közönséges bűnöző, mert mesterséges beállításokat teremt, vagy dokumentál határhelyzeteket? Mondjuk, egy halott családtag kezét, kétségbeesetten, hogy még valamit megőrizzen belőle.
Aki csak képet készít, időről időre felteszi magának a kérdést, illendő-e ez egyáltalán, mikor szabad és mikor nem elővenni a fényképezőgépet. A kifejezetten szigorú GDPR-szabályok mutatják, az emberek számára ez egyre érzékenyebb terület. Ahogy mindenki zsebében ott lapul a kamerás telefon, úgy érezzük egyre kiszolgáltatottabbnak magunkat. Sontag a hatalomérzetet társította a fotózáshoz, a tudást és a birtokba vételt. Bartis vitatkozik ezen állításaival, ahogy több más Sontag-megfigyeléssel is. A kép készítője épp olyan védtelen lehet, mint a másik fél. Kimerevítünk egy időpillanatot, próbáljuk azt megőrizni az örökkévalóságnak, miközben a technika fejlődésével már az is lehetővé válik, hogy a kép az idő múlását dokumentálja. Amivel persze folyamatosan küzdünk, fényképek készítésével próbáljuk elérni a halhatatlanságot.
De sokszor még a legbiztosabbnak hitt tudás is megkérdőjeleződik. Bartis elmeséli édesanyja medáljának történetét, amiben az ő kiskori képét őrizte. Legalábbis az író ezt hitte a rendszerváltásig, amikor is kiderült, hogy volt egy féltestvére. Egy nővére, aki sok évvel a születése előtt, gyermekként halt meg, és akinek a halála voltaképpen kulcsszerepet játszott az ő születésében. Már felnőttként derült tehát ki, hogy akit mindaddig a saját gyermekkori másának hitt, és akinek a képéről a saját kinézetét tanulta, az egy másik személy. Mindez persze amilyen különösnek tűnhet, annyira ismerős. Hányszor tévesztettük már össze az édesanya kiskori képét a nagyszülőével? Hányszor volt, hogy egy múlt századbeli rokonnak csak a képe volt meg, de az nem, hogy tulajdonképpen kit is látunk? Mi pedig eldöntöttük, hogy akkor ő a dédszülő testvére – ha bizonyosságot nem is nyerhettünk felőle.
Bartis könyve kérdéseket tesz fel akkor is, amikor csak történetet mesél, vagy épp egy-egy Sontag- vagy Roland Barthes-idézethez viszonyul. Súlyos, mindennél fontosabb kérdéseket, miközben látszólag „csak” a fotózásról beszél. A válaszok keresését pedig az olvasó sem spórolhatja meg magának.
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma, Magvető, 2019, 2699 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg, november 13-án.
