Vannak-e az emberéhez hasonlítható emócióik az állatoknak? Ha igen, kutathatók-e ezek a jelenségek, még pontosabban: meg lehet-e mérni az érzelmeket? Ez azért lényeges kérdés, mert a komolyan vehető tudomány csak olyan jelenségekkel tud foglalkozni, amelyeket számokká lehet alakítani (ezt értjük mérés alatt), majd a számokon statisztikai műveleteket lehet végezni. Kizárólag ezzel tudjuk ugyanis kizárni, hogy saját előítéleteink, vágyaink, meggyőződésünk torzítsa azt, amit látunk.
Az antropomorf érzelmek megléte-hiánya az állatvilágban a modern viselkedéstudomány kezdetei óta megosztja az etológusokat, illetve – minthogy ez a kérdés legtöbbször az emberéhez közelítő gondolkodásbeli képességek birtokosainak tartott főemlősökkel kapcsolatban szokott felmerülni – a primatológusokat. Én azt gondolom, hogy a legtöbb kutató elfogadja, hogy például a csimpánzok rendelkeznek olyan belső állapotokkal, amelyek megfeleltethetők bizonyos emberi érzelmeknek (hiszen kizárható, hogy az érzelmek az evolúció során a semmiből jelentek volna meg az embernél).
Ugyanakkor az érzelmek kutatása és mérése már más tészta. Ebben a tekintetben, azt hiszem, a kutatók többsége (és az e recenziót író etológus is) úgy gondolja, hogy nincsenek eszközeink arra, hogy az állati emóciókat közvetlenül megfigyeljük, objektív módon regisztráljuk, és rigorózus teszteknek vessük alá. Márpedig a tudományban amit nem tudunk bizonyítani, az technikailag nem létezik. Frans de Waal, az ismeretterjesztőkönyv-íróként rendkívül sikeres holland primatológus viszont ennek a szöges ellentétét gondolja. Legújabb, Mama utolsó ölelése című könyvében az állati érzelmek kérdését vizsgálja, de egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy ő teljes mellszélességgel amellett van, hogy ezek léteznek, mégpedig bizonyíthatóan léteznek.
A címben szereplő Mama egy 59 éves öreg csimpánz volt, már haldoklott a holland Burgers állatkertben, amikor Jan van HooĀ primatológus, akivel 40 éven keresztül ismerték egymást, még egyszer utoljára meglátogatta. A jelenetet természetesen videóra vették, és mindenki megnézheti a Tinyurl.com/mama-utolso-olelese címen. Tényleg megindító, ahogy a láthatóan szenvedő csimpánz a kutató láttán egyszer csak elmosolyodik, simogatják egymást, az állatra valószínűleg mindenki a tévedés kockázata nélkül rámondaná, hogy boldog a találkozástól. De Waal ezt a jelenetet használja arra, hogy amellett érveljen, hogy az állati érzelmek kiszúrják a szemünket.
A könyv korántsem ismeretterjesztésnek látszó tündérmese, a szerző nagyon is tudatában van annak, hogy az általa elfogadott vélelmek enyhén szólva is ellentmondásosnak számítanak a mainstream viselkedéstudományban. A kötetben leírt vizsgálatok teljesen korrektek, de Waal pedig egyáltalán nem torzít, amikor ezek eredményeit közli. Viszont az eredmények értelmezését nem feltétlenül tekintené minden kutató megalapozottnak. De Waal szerint az (állati) érzelmek nagyon is mérhetők és bizonyíthatók, és nélkülük nem is lehet helyesen értelmezni a viselkedést, mert ettől kerül minden a helyére. Sok kísérlet eredményét azonban az érzelmeknél sokkal egyszerűbb mechanizmusok révén is megmagyarázhatjuk, márpedig általában a legegyszerűbb magyarázatok bizonyulnak a legigazabbnak.
Az érzelmek mérésének lehetőségét ő legfőképpen az állatok hormonszintjeinek (legfőképpen az oxitocinkoncentráció) mérésében látja. Az oxitocint az emberben a pozitív érzelmekkel, illetve a társas kötődéssel hozták összefüggésbe, és mint írja, az állatok oxitocinszintje is úgy változik, ahogy azt akkor várnánk, ha az emberhez hasonló érzelmeket lennének képesek kialakítani. De Waal számára ez már közvetlen bizonyíték az érzelmek létezésére, de ebben valószínűleg kevesen értenének vele egyet. Viszont kétségtelen, hogy de Waal nagyon jó író, és érzéke van ahhoz, hogy a viselkedésről magával ragadóan írjon. Az érzelmi húrokat tudatosan arra használja, hogy olvasóit bevonzza a történetbe, és benn is tartsa őket, és alátámasztott tudást adjon át nekik az állatok viselkedéséről. És kevésbé alátámasztott elméleteket.
De Waal, miközben műveit a szakmai pontosság hatja át, nem mindig tartózkodik attól, hogy az olvasók lelkének kedves értelmezését adja az állatok látható viselkedésének. Időnként akkor is, amikor ez nem lenne indokolt. Ez a hozzáállás bizonyos szempontból indokolható, hiszen a szerző rendkívül népszerű, a Facebookon, ahol főként állatfotókat posztol, több mint 700 ezren követik. Csak az a veszélye ennek, hogy a laikus olvasók, akik nem feltétlenül tudják a helyükön kezelni a letargikus halakról és hasonlókról szóló beszámolókat, abba a tévedésbe ringatják magukat, hogy az állatok valóban az emberhez hasonló komplexitású érzelmeket képesek átélni. Ezt minden bizonnyal kellemes gondolni, de kétlem, hogy közelítené az igazságot.
Frans de Waal: Mama utolsó ölelése. Ford.: Sóskuthy György. Park Könyvkiadó, 2021. 4999 Ft
Ez a cikk a Magyar Hang 2021/15. számában jelent meg április 9-én.
