Mit tehetett és mit nem 1944. március 19-e után a Magyarországon német követelésre felállított zsidó tanács? Miért váltott és vált ki a mai napig indulatokat a tanács és az abban helyet foglaló Kasztner Rezső, Berend Béla neológ rabbi, illetve Stern Samu elnök szerepe? Veszprémy László Bernát nemrégiben napvilágot kötete máig kényes kérdésekre igyekszik választ adni és imponálóan gazdag iratanyaggal árnyalni, bizonyos pontokon megváltoztatni a mára kialakult, sok tekintetben egyoldalú képet, bővíteni egyúttal a vidéki zsidó tanácsok működéséről szóló tudásunkat.
Az összkép kétségkívül ellentmondásos. Nem is nagyon lehetne más, hiszen a szélsőséges eszméktől megvadított gyilkos korban, borzalmas kényszerhelyzetükben a pozícióba juttatottak olykor csak rossz, embereket óhatatlanul feláldozó döntéseket hozhattak: a szegedi, a szolnoki és a kolozsvári gyűjtőtáborban a zsidó tanácsok vezetőinek kellett kiválasztaniuk, hogy kik kerüljenek Auschwitzba, és kik a sokszor a túlélés lehetőségét jelentő munkatáborokba, illetve Budapestre. Jellemző másik eset: a fővárosban a zsidóság csillagos házakba zsúfolásában az állam döntő szerepet juttatott a tanács – ahogy a szerző nevezi – hírhedt lakásosztályának. Jócskán árnyalja a képet, hogy az osztály is ki volt szolgáltatva a német és magyar hivatalos közegek kénye-kedvének. Nemegyszer tőlük követeltek megfelelő polgári lakást, de a lakásosztálytól rendeltek a németek kertészt, étkészletet, hanglemezgyűjteményt, zongorát, bort, likőrt, autót, sőt aranyhalat is. (Hozzátartozik az összképhez, hogy bizonyos tanácsok olykor bűnös módon túlteljesítve az igényeket, maguk gondoskodtak például arról, hogy a deportálás zökkenőmentes legyen. A kolozsvári gyűjtőtáborban ennek jegyében terjesztette el egy cionista tanácstag az abszurd mesét, amely szerint a vonatok a zsidókat az országon belül Kenyérmezőre viszik, ahol „paradicsomi állapotok közt, békében dolgoznak, és öregek vigyáznak a gyerekekre: ezért hát igazán semmi ok arra, hogy idegenkedjenek a vagonokba való beszállástól. Legyenek csak egész nyugodtak.”)
A szerző meggyőző módon érvel több, máig éles polémiát keltő ügyben. Az utóbbi években olykor hevessé váló emlékezetpolitikai, ideológiai vita alakult ki például arról, hogy Horthy Miklós valóban meg akarta-e menteni a budapesti zsidóságot, vagy pedig csupán egy – képzelt vagy valós, Baky László belügyi államtitkár nevével összefonódott – puccskísérletet akart leverni, és ettől rettegve rendelte fel az esztergomi háziezredet Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével Budapestre, amely mellékesen a deportálást is ellehetetlenítette. Veszprémy László Bernát a zsidó tanács iratait megvizsgálva és más forrásokkal összevetve úgy látja, hogy a kormányzó célja egyértelműen a fővárosi zsidóság megmentése volt, az akciót pedig a tanáccsal szoros együttműködésben hajtotta végre. Érdekes megvilágítást kap a kötetben az a feltételezés, amely szerint augusztus végén Horthy Miklós folytatni akarta a deportálást a budapestiek elhurcolásával. Az ezt igazoló dokumentumok Veszprémy szerint a tanács és Horthy együttműködésének részeként a bevagonírozást követelő németek megtévesztését szolgálták, a megmaradt budapesti zsidóság fővároson kívüli koncentrációjának lebegtetése porhintés volt csupán.
A kötet zárófejezeteiben a nyilas uralom idején drámaian tovább szűkülő mozgástérről, a tanács tagjainak a november végén létrehozott nagy gettó lakosainak megvédéséért, élelmezéséért tett emberfeletti erőfeszítéseiről, illetve a háborút követő vádakról és vitákról olvashatunk.
Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944-1945. Jaffa Kiadó, 2023. 4999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/15. számában jelent meg április 14-én.
