Zsoldos Péter kora egyik legnépszerűbb magyar sci-fi-írója volt, műveiből tévéadaptációk készültek, és rádiós műsorvezetőként is sokan kedvelték. Hogyan emlékeznek ma rá? Mennyit segít a Zsoldos Péter-díj? Fiát, a Papageno-alapító Zsoldos Dávidot kérdeztük.
– Fárasztja, hogy édesapjáról kell visszatérően interjút adnia?
– Engem ez soha nem fárasztott, és olyan sokan azért nem kérdeznek róla, talán évente egy-két alkalommal fordul elő. Lehet, hogy gyermeki elfogultság, de nagyon büszke vagyok rá, és szenvedélyes olvasóként kiválónak tartom a könyveit. A személyes kapcsolatunk is kitűnő volt mindvégig, engem elkerültek a kamaszkori nagy lázadások. 1997-ben hunyt el, én huszonkettő voltam akkor. Végig harmonikus, szeretetteljes viszonyunk volt. És mi sem magától értetődőbb, hogy igyekeztünk felkarolni az örökségét a kiadásokkal vagy a Zsoldos Péter-díjjal.
A jövő mindig nyomasztó?
Makai Máté Az Atlantis felemelkedése című novelláskötetében olyan élethelyzetekkel, dilemmákkal találkozhatunk, amelyek akár a hétköznapjaink részévé is válhatnak.
– Mennyire van az elismertsége ma a helyén?
– Életében kifejezetten népszerűnek számított, a könyvek hatalmas példányszámokat, számos kiadást értek meg, különösen a Gregor Man-trilógia vagy A feladat. Kisgyerekként, emlékszem, úton-útfélen leszólították, hol mint írót, hol mint rádióst, a Ki nyer ma? című, akkoriban általánosan ismert klasszikus zenei műveltségi vetélkedő műsorvezetőjét. A hivatalos elismerések viszont elmaradtak. Ez a műfajból is fakadt, a science-fictiont nem tartották a magasirodalommal egyenértékűnek – és tartok tőle, hogy ma is ez a helyzet. De sokkal fontosabb, hogy bő fél évszázad elteltével is keresik, olvassák a könyveit. Jellemző, amikor A viking visszatér antikvár példányait keresem a neten, elképesztő áron találom meg azt a néhány darabot. Ennél nagyobb elismerés nem kell. Az a jó regény, amely nem csak az aktuális kor ítészei szerint fontos.
– Bosszantotta őt, hogy ez egy kevésbé értékelt műfaj?
– A 60–80-as évek helyzetét nem mérhetjük mai mércével. Az írói sikerekhez sem akkor, sem most nem járt automatikusan az irodalmi elismerés. De talán ma már jobb a zsáner megítélése: volt olyan Zsoldos Péter-díj, amit a Margó keretében osztottunk ki, és Asimov, Lem vagy Bradbury már talán nem számít „másodlagos” irodalomnak. Ha irodalmi díjat nem is, két Eurocon-díjat elnyert, A feladattal és az Ellenponttal – egyáltalán nem bánta, hogy az Írószövetség helyett Triesztben és Poznanban díjazták. Az olvasói fogadtatásra pedig semmi panasza nem lehetett. A feladatot tizensok nyelvre fordították le – ő mesélte, hogy amikor leszállt Szófiában a repülőről, és beült a taxiba, ott hevert A feladat bolgár kiadása az anyósülésen.
Búcsú Nemere Istvántól, akit valóban minden érdekelt a világon
Rémisztő belegondolni, hogy halálával mennyi tudás, tapasztalat száll most a sírba. És elsődlegesen persze az ember, aki szeretett volna még sokáig élni.
– Milyen volt a hozzáállása a Kádár-rendszerhez?
– Apám óvatos volt – talán az sem túlzás, hogy félt. Erre minden oka meg is volt: a tehetős szentesi iparos Zsoldos család minden vagyonát államosították, apai nagyapám a szegedi Csillag börtönben halt meg 1954-ben, idősebb fia – apám bátyja – átúszta a Fertő tavat, és az emigrációt választotta. Apám ott volt 1956-ban a Parlament előtti sortűznél – csoda, hogy megúszta. Amikor a rendszerváltás előtti tüntetésekre mentünk tizenévesen, mindig kérte, hogy nagyon figyeljünk, legyünk óvatosak, mert ő pontosan tudta, hogy egy elnyomó hatalom mire képes. A Kádár-rendszerben mindenképp rossz káder volt, a legjobb, amit tehetett, hogy apolitikus maradt. Hitt a rációban, a kultúra erejében, és alapvetően liberális felfogású ember volt – miközben igazi konzervatívként mindennél többre tartotta az évszázadokon át felgyűlt alkotások, értékek megismerését, megőrzését.
– Mennyire mutatkozott meg a hétköznapokban az, amilyen különös fantáziájú műveket írt?
– Maga mondta néha, hogy azért ír science-fictiont, mert ha a hazai valóságról szólna, az nem jelenhetne meg. Ezzel együtt szeretett mesélni, otthonosan érezte magát a fantázia világában. Alapvetően egyszerűen csak jó regényeket akart írni. Persze lehet, ha nem egy diktatúrában él, akkor is kijönnek belőle ezek a tudományos-fantasztikus történetek. De nem a zsáner volt a fontos: mindig azt kereste, hogy a különböző élethelyzetek hogyan hatnak az emberre. Ha robotokról írt, mindig a gép és ember viszonyát vizsgálta. Nem az elméleti dolgok izgatták, inkább a konfliktusok, döntéshelyzetek – ez is az oka, hogy ezek a történetek kortalannak számítanak. A mostani kiadás azért is kedves nekem, mert annak idején szintén a Móránál jelentek meg a könyvei – kicsit olyan, mintha hazatértek volna ezek a kötetek egykori otthonukba.
Robotkirályfik és robotsárkányok Stanislaw Lem fantasztikus meséiben
Megtestesítette a vasfüggöny mögött élő tudományos-fantasztikus írókat egyszerre skatulyába záró és felszabadító, úgynevezett „sci-fi gettót”. Egyik leghíresebb műve újra megjelent magyarul.
– Még tévés feldolgozások is születtek a műveiből.
– A feladatból, amely kritikailag a legnagyobb sikert hozta számára, egy háromrészes tévésorozat született. Érdekesek a Pilisben ősemberre maszkírozott színészek – ma már talán kicsit megmosolyogtatóak is. A 70-es években viszont nagyon modernnek számított, ahogy az is, hogy a Pink Floyd akkor vadonatúj zenéjét használták. A bunkerben pedig a kor összes nagy színésze ott volt: Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Esztergályos Cecília és még sokan. A forgatókönyvet Boldizsár Miklós írta, a három rész rendezője pedig Horváth Ádám.
– A rendszerváltásról mit gondolt?
– Egyfelől értelemszerűen örült neki, kicsit hitetlenkedett is – felszabadulásként élte meg, amit nem hitt, hogy valaha megérhet. De ahhoz képest, hogy mi kölyökként mennyire lelkesedtünk, ő kevésbé volt optimista. Hitte is meg nem is, hogy az ország képes lesz demokratikusan működni. Még 1992-ben kaptam zongoristaként egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba, és felmerült annak a lehetősége, hogy kint maradhatok. És akkor írt nekem egy levelet, amelyben arra kért, inkább maradjak kint, ők majd elrendeznek itt mindent. Azt gondolta, az ország annyira hozzászokott a keleti típusú, tekintélyelvű, uram-bátyám világhoz, hogy belátható időn belül itt nem lesz helyette egy nyugatos, érték- és teljesítményalapú polgári világ. Akkor, huszonévesen – és még jó ideig – nem értettem ezt a pesszimizmust. De végül ebben is ugyanúgy igaza lett, mint abban, hogy a Tau Ceti körül érdemes keresni egy Föld típusú bolygót.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/43. számában jelent meg, október 22-én.
