A fiatal felnőttlét elviselhetetlen könnyűsége

A fiatal felnőttlét elviselhetetlen könnyűsége

Renate Reinsve A világ legrosszabb embere című filmjében

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Joachim Trier biztos kézzel másolta le első nagy sikerének receptjét, ezzel pedig a jelek szerint nem is lőtt mellé. Sőt, A világ legrosszabb embere fordulópontot jelenthet számára, sokan csak most ismerkednek meg vele, és kezdik ezután követni a pályáját. Tényleg olyan ez, mintha újra bemutatkozott volna a közönségnek, nagyjából ugyanazokat a paneleket ismételgetve – illetve korszerűsítve –, amik egyszer már jól működtek. Még a film egyik fő vonzereje is ugyanabban a trükkben rejlik: a főszereplő utánozhatatlan mosolyában. Csak az íróléttel küszködő Phillip helyett ezúttal a felnőttkort elkezdeni képtelen Julie veheti le a nézőt a lábáról.

El is halmozzák a norvég rendezőt díjakkal, még akár az Oscaron is jól szerepelhetne, már ha nem Skandináviában készítette volna el a filmjét. Azért így is szépek az esélyei, de feltehetőleg inkább A kutya karmai közt fog tarolni. Jane Campion filmjének emlegetése már csak azért is jogos lehet, mert mindkét produkciót agyonhájpolják a kritikusok, miközben azért mégsem a legemlékezetesebb művekről van szó. Mindkét film a részletekkel nyeri meg magának az ítészeket, miközben fájóan hiányzik valamiféle egységes összkép, ami nagyon valamilyenné tenné a filmeket. Épp ezért is lehet, hogy sokszor kifejezetten unatkozhatunk mind A kutya karmai köztet, mind A világ legrosszabb emberét nézve. Utóbbi film még fejezetszerű építkezéssel is nehezíti, hogy egységben tudjuk szemlélni a látottakat.

Ahogy a Szerzőkkel is a korszellemet igyekezett elkapni Trier, úgy a célja most is ugyanez, csak másfél évtizeddel később. Ennek megfelelően például az egyik jelenet arról szól, hogyan beszélhetünk az orális szexről a metoo korában, míg máskor a médiában kell szembenézzen Julie barátja a humort polkorrektséggel helyettesíteni igyekvő újságíróval. A nyilvánosság terhét viselniük kellett már a Szerzők befutni próbáló íróinak is, Trier pedig az alkotás nehézségeiről közel ugyanazt mondja el most, mint akkor. Hiába, nem volt könnyű a norvég fiatalnak a kétezres években sem eldöntenie, mit kezdjen magával, és nem könnyű ma sem. Főleg, ha fel kell érni a nagyokhoz, mint azzal a Szerzők fiataljai küzdöttek. (Egy fiktív íróhoz, Sten Egil Dahlhoz és egy nagyon is valódihoz, Tor Ulvenhez mérve magukat.)

Joachim Trier köztes filmjei nagyon eltérő képet mutattak. A Hétköznapi titkaink például tipikus melodrámaként igyekezett meghatni a nézőt, míg a Thelma a természetfelettivel kacérkodott. Talán utóbbi volt eddig a legszokatlanabb film a rendezőtől, kétségkívül bátorságra vallott a szigorú vallási nevelés és a leszbikus szerelem témáját kvázi-fantasybe ágyazni. Megosztó is lett a film, a pozitív kritikák mellett azért bőven akadtak olyan értékelések is, amelyek nem tudtak mit kezdeni az egésszel.

Jót tenne pedig Triernek, ha hasonló művekkel kísérletezne, nem pedig a biztosra menne. Mert nehéz másként tekintenünk A világ legrosszabb emberére, amihez hasonlók már itthon is sorra születnek, vegyük csak a zseniális Rossz verseket, illetve a kevésbé kiemelkedő A legjobb dolgokon bőgni kell-t. Nehéz ilyenkor elkerülni az egyenetlenséget, a jelenetszerű építkezést és azt, hogy végül magunk se tudjuk, mit kellene kezdenünk az egésszel. A szétszabdaltság persze van, akinek jól áll, Reisz Gábor például egyre ügyesebben csinálja. Trier viszont láthatóan mintha filmjei végére sem döntené el, mit akar állítani tulajdonképpen. Hogy magunkra találni csupa küszködés? És hogy sokszor képtelenek vagyunk eldönteni, melyik irányba lenne érdemes elindulnunk?

A világ legrosszabb emberének visszatérő „poénja”, hogy a főhős azon kesereg, felmenőinek az ő korában már hány gyerekük volt. Kétségtelen, napjaink harmincas generációja ezzel könnyen azonosulhat. Csakhogy egy hasonló film akkor jelenthetne katartikus élményt, ha a dolgok mélyére ásna, nem pedig csupán mozgóképpé varázsolná korunk népszerű mémjeit és egysoros helyzetértékeléseit. Döcögős lesz így az egész. Hol jobban működik, és akkor visz magával, máskor viszont leül, a néző pedig az adott rész végéig várja, hogy mégis valami kijöjjön belőle. Sokszor sajnos nem jön. Máskor viszont igen, és akkor nagyokat bólogatunk, hogy hát igen, tényleg ilyen érzések kavarognak ma napjaink fiatal felnőttjeiben. (Bár a fiatalt lassan már le is vehetjük a jelzős szerkezet elejéről.)


Problémát jelent az is, amivel a Szerzők esetében már szembesülhettünk. A rendező nem tud választani a különböző műfajok között, így a hangvétel egyszer könnyed és mesélős, máskor viszont hirtelen nagyon drámaira vált. Utóbbi pillanatok viszont óhatatlanul közhelyesek, átérezhetetlenek lesznek, mi pedig annál jobban várjuk, hogy jöjjön valami újabb vizuális geg, valami újabb szórakoztató korszellem-összefoglaló. A világ legrosszabb embere egyszerre mesélne életről és halálról, utóbbi viszont nem áll jól neki, nincs igazán felkészülve rá. Sajnos csak eljelentékteleníti így azt a valóban súlyos drámát, amit jóval megindultabban kellene átélnünk.

Ne tagadjuk, a könnyedebb pillanataiban azért kifejezetten jópofa tud lenni ez a film. Épp ezért is lenne jobb, ha sokkal kevésbé venné komolyan magát. A fő problémát tökéletesen szimbolizálja a cím is. Az amúgy valóban kifejezetten üdítő jelenség, Renate Reinsve főszereplő magyarázta, hogy amikor nagyon nem jönnek össze nekik a dolgok, ironikusan a világ legrosszabb embereként emlegetik magukat. Sok minden benne van ebben, de leginkább mégis talán a fogalmak elbizonytalanodása, az életünk jelentéktelenségével való megbirkózás nehézsége.

A jóléti társadalmakban magukkal mit kezdeni nem tudók drámát gyártanak a mindennapok szürkeségéből, majd az igazi drámák előtt eszköztelenül állnak, képtelenek azok súlyát felmérni. Nem csoda, hogy egy hasonló társadalom nem tud mit kezdeni azzal, amikor egy Breivik-féle elmebeteg válogatás nélkül irtani kezdi a fiatalokat. A neonáci tömeggyilkosra kiszabott húszéves börtönbüntetés remek szimbóluma annak, hogy ha sikerül berendezkednünk egyfajta édesbúsan elmenedzselgetett életre, akkor az igazán szélsőséges helyzeteket már felfogni is képtelenek leszünk. Nemhogy megfelelő választ adni azokra.

Marad az, ami a Szerzők fiatal írójának, a Prosopopeia címmel könyvet író Eriknek. A retorikai alakzat arra utal, amikor a beszélő úgy kommunikál a hallgatóságával, mintha egy másik személy, esetleg tárgy lenne. Ha már a saját életünkben a legnagyobb dráma az, hogy megrugdossuk a kocsikat, majd leüt minket egy barátunk, akkor legalább egy hangzatos görög kifejezéssel tegyük titokzatosabbá annak elemi vágyát, hogy messzire menekülhessünk az életünktől.

A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske / The Worst Person in the World) norvég-francia-svéd-dán-amerikai vígjáték, filmdráma, 121 perc, 2021 

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg