Kik azok, akiket incelnek szokás nevezni? Sokan valószínűleg hasonló választ adnának erre, mint a Kamaszok (Adolescence) című minisorozat Frank nyomozója: „Az Andrew Tate-féle sz.rság”. A Netflix nézettségi rekordot döntő produkcióját méltatók közt sokan lehetnek azok is, akik használták már a „small d.ck energy” kifejezést, gúnyosan emlegetve a feltételezett külső adottságaik miatt frusztrált férfiak gondját-baját. Mások, szintén a sorozat dicsérői, eközben bosszúsan emlegettek aranyásókat, meg hirdették az elméletet, hogy a nők nyolcvan százaléka mindig a férfiak húsz százalékához vonzódik. Mindeközben pedig, világnézettől és előélettől függetlenül, az iskolatársát meggyilkoló fiúról szóló Kamaszok számos nézője vonja le fő tanulságként: nem tudhatjuk, mi zajlik a tinédzserek világában.
Az egyik legnagyobb félreértés márpedig ez. Felszínesen nézve persze igaz lehet: vannak emodzsik sajátos jelentéssel, ahogy mindig is megvoltak a fiatalok aktuális szlengjei, vonatkoztatási pontjai. Kinek a Mátrix, kinek Pepe, a béka. Ami viszont Philip Barantini valóban megrázó sorozatát nézve is egyértelmű: a tizenévesek nem egy önálló bolygó lakói. Nem űrlények, akik saját szabályaik szerint rendezték be különös világukat. Nem bizarr, vizsgálnivaló csodabogarak, akik hobbiból legyekurásat játszanak a szobájukba zárkózva.
A Kamaszok azért is izgalmas, művészi igénnyel megformált sorozat viszont, mert ezt nem rágja a néző szájába. Megmutat, de továbbgondolás a képernyő mögött ülőre vár. Igen, a felnőttre, aki szobájába zárkózva mered a laptopjára, és három mérgező Facebook-thread meg két Twitter-rant között elborzad, hogy ezek a kamaszok olyan kegyetlenek. Vajon honnan tanulták, hogy az élet embertelen hierarchiaküzdelem, kölcsönös alázás és belefulladás a magányba? Miért gondolják, hogy az Instagramon kell felépíteniük egy látszatéletet? Hogyan jutnak el odáig, hogy gyilkos indulatok feszüljenek bennük azok iránt, akik egy egész közösség előtt gúnyolódnak rajtuk?
A Kamaszok mind a négy része fontos, sokatmondó, világunkra tökéletesen reflektáló képet tár elénk. A második például az iskola hétköznapjairól. Arról a közegről, amelyről Foucault nyomán tudjuk, hogy a börtönhöz egész hasonlóképp jár el fegyelmezést és a másik feletti uralmat gyakorolva. Ennek megfelelően tapasztaljuk, amint magukat kiképzőtisztnek képzelő tanárok úgy csicskáztatják a diákokat, ahogy börtönőrök szokták a rabokat. A folyosón elhaladva rájuk förmednek, hogy hogy néznek ki, az osztályba érve pedig üvöltve utasítják őket rendre. Aztán szomorúan ingatják a fejüket, hogy ugyanezt kapják vissza. Az iskolába érkező nyomozókkal persze végig negédes stílusban bájcsevegnek – a hatalmat tisztelni kell!
Hiába viszont minden bevetett trükk, egy szimpla szülő-gyerek beszélgetés kell ahhoz, hogy kiderüljön, milyen jellegű volt a konfliktus a gyilkos és áldozata között. Persze öt perc alatt megértheti bárki, mi áll a háttérben – a tinédzserek kezében lévő szimbolikus fegyver elvégre annyi, hogy különféle emodzsikat más-más jelentéssel ruháznak fel. Ami viszont hajtja őket, az kicsiben ugyanaz, mint a nagyok esetében. Ezt a világot a nagy, felelős felnőttek teszik olyanná, amilyenné. Ami pedig szintén közös a tinédzserekkel, hogy ugyanazzal a naiv feltételezéssel élnek. Azt hiszik, hogy ha becsukják a szobaajtót, akkor a másikat ki is zárják a világukból. Hány és hány szülő lepődött már meg azon, hogy hiába vitáznak fojtott hangon a hálószobában, a gyerek pontosan tudja, min mennek keresztül. Hány és hány felnőtt hitte már azt, hogy ha a primitív politikai-világnézeti vitát nem a gyerek előtt folytatja, akkor azzal már meg is óvta őt attól.
A Kamaszok valójában nem is annyira a kamaszokról szól, mintsem az őket formáló, majd rajtuk borzongó felnőttekről. Azokról, akik elfelejtették, milyen volt fiatalnak lenni. Azokról, akik azt hiszik, hogy ha pontosan ellentétesen nevelik a gyereküket, mint annak idején őket, az már elég is lesz. Azokról, akik egyszerre akarnak nulla-huszonnégyben robotolni, házaséletet élni, barátokkal lógni, meg közben több gyereket felnevelni. Persze, szerencsés esetben sikerül mindez anélkül, hogy a kiskamaszból tomboló, frusztrált gyilkos váljon. Csak sajnos attól még mindig nem lesz teljes és boldog az élet, hogy megússzuk efféle tragédia nélkül.
A Netflix sorozata rámutat, hogy a recept voltaképp pofonegyszerű: ott kell lenni a másik számára. Tisztelni kell a gyereket, hogy tisztelje ő is a felnőttet. Figyelni kell arra, mit szeret és miben jó, nem pedig azt erőltetni, amit társadalmilag elfogadottnak gondolunk. Meg egyáltalán: észrevenni, ha a gyerek magatartását egy éve problémásnak mondják, a közösségi médiában pedig egyre durvább bejegyzések jelzik az útját. Beszélgetni kell a másikkal, ahogy a második epizód végén Bascombe nyomozó és fia teszi.
Nem a tinédzser nyakára járni, folyamatosan nyomasztani, még szigorúbb rendőrösdit játszani. Aki azt hiszi, hogy csak el kell venni a kamasztól a kütyüit, hogy rendbe jöjjön, az az egészből semmit nem értett meg. Aki azt gondolja, néhány keresztkérdéssel sarokba lehet szorítani a kamaszt, és mindent megtudni az érzéseiről, az maga sem feltétlenül érti, mit jelent érző embernek lenni. Mit jelent az, hogy mind azok vagyunk – nemcsak mi magunk, és nemcsak a felnőttek. Nagyon tanulságos összevetni a harmadik rész pszichológusos beszélgetését azzal is, amit a negyedikben megtudunk az apától. Itt hangzik el, hogy őt a saját apja gyerekkorában folyamatosan övvel verte, ő pedig megfogadta, hogy sosem lesz ilyen szülő. De milyen akart lenni? És tudta-e valójában kezelni minden téren az indulatait? Önáltatásba menekült ő is, ahogy a kép nagyon nem lehet teljes a pszichológus számára is. Mert milyen feltételezésekkel élhet a szűk órácskát követően? Azt gondolhatja, a gyerek apja elsősorban az, aki nem tudja dühét kezelni, míg a nagypapa – „papi” – afféle kedves öreg, akivel Tenerifére mentek családi nyaralásra.
Igen, mélyreható családi, baráti beszélgetésekre lenne elsősorban szükség, kölcsönös bizalomra és megértésre. Mert a feszültséget, a negativitást megérzi a fiatal is, de a finom árnyalatok csak empátiával, szeretettel vihetők át. Az úgy nem megy, ha gyerek és felnőtt is kölcsönösen retteg a másiktól, és érthetetlennek gondolja a másik viselkedését.
A Netflix sorozata hiteles és erős színészi alakításokkal (Owen Cooper, Stephen Graham!), fojtogató atmoszférával, bravúros snittezéssel mutatja meg, hogy ha valóban igyekszünk odafigyelni, észrevehetjük a problémákat. Megláthatjuk, kit mi hajt, és mibe feledkezett bele. Szeretet és odafigyelés nélkül az egész vajmi keveset fog érni. Minden okosság csak annyit ér, amennyire a másik ember érdekel bennünket. És amennyire tisztában vagyunk vele, hogy mindegyikünknek a másikra van a legnagyobb szüksége.
