Sosem kedveltem túlzottan Jayt és Néma Bobot. Mármint a két konkrét személyt, nem pedig a nevükkel fémjelzett Kevin Smith-moziverzumot, amit annál inkább. Néma Bobbal nem nagyon tudtam mit kezdeni, míg Jay-jel mintha az alkotók ne tudnának. Olykor butább, mint kellene, máskor bunkóbb, hogy aztán váratlanul bölcs gondolatokkal álljon elő. (Mint a Shop-stop vége felé: „Mire a szép tál, ha semmi nincs rajta?”) Valahogy sosem az igazi – szemben a Smith-filmek más, jóval szerethetőbb figuráival.
A 2001-es Jay és Néma Bob visszavág újranézése is ezt erősítette meg bennem. Igaza volt Soós Tamásnak, amikor a most mozikba került Jay és Néma Bob Reboot-ról szóló kritikájában azt írta: a magyar szinkron valahogy mindig sokat hozzátett az egészhez. Egész pontosan Jay trágárságcunamijához, amit a magyar nyelv sokkal ízesebben tud visszaadni, mint maga az eredeti. Felirattal nézve a közel húsz évvel ezelőtti film egy helyenként jópofa, de sokszor azért fárasztó ordenáréskodás. Nagyjából, mint a filmes univerzum egy második darabja, az 1995-ös Shop-Show (Mallrats). A Jay és Néma Bob-filmek esetében valóban méltathatjuk a „legendás magyar szinkront”. Máig emlékezetes például, milyen tökéletesen hozta Alföldi Róbert Jay-t az 1994-es Shop-stopban. (Alföldi egyébként később sem tűnt el, hallhattuk őt más szereplő hangjaként.)
Tartottam tőle, hogy a mostani reboot is inkább hatásvadász múltidézésre, mintsem önfeledt szórakozásra ad majd alkalmat. Annál is inkább, mert Kevin Smith-nek egy ideje nem nagyon támadt eredeti ötlete, mikor a kedvenc szereplőit hozta vissza. A legutóbbi Jay és Néma Bob-film a 2006-os Shop-stop 2., eleve egy folytatás. Azóta is csak a harmadik rész előkészületeiről lehetett hallani, illetve a Shop-show 2.-ről – mindkettő csak terv szintjén létezik. Illetve előbbi azért már biztosabbnak látszik, sikerült is hozzá megnyerni a vonakodó Jeff Anderson-t (Randal Graves).
Mi ez az egész?
Kevin Smith a kilencvenes évek elején vágott a filmezésbe, a Shop-stoppal (Clerks) pedig rögtön meghódította a világot. Még a legkisebb mellékszerepeket is régi haverjaira osztotta, a felvételek pedig abban a vegyesboltban zajlottak, ahol napközben egyébként is dolgozott. Így éjszaka kellett forgatniuk, ami miatt a legtöbben akkoriban arra gyanakodtak, hogy pornót készítenek. Ha azt nem is, azért egy kifejezetten szabad szellemű, zseniális beszólásokkal teli film született. Egyébként a később zaklatási ügyeibe belebukó Harvey Weinstein cége, a Miramax bábáskodása alatt.
Bár a stáblista végén azt ígérték, a film két füves léhűtője, Jay és Néma Bob a Dogmában térnek vissza, de előbb még jött a Shop-show (Mallrats) és a Képtelen képregény (Chasing Amy), olyanokat behozva a filmes univerzumba, mint Ben Affleck, Matt Damon, Joey Lauren Adams és Jason Lee. A Smith-moziverzum darabjai jellemzően egy-egy erős férfibarátság köré szerveződnek, a New Jersey-ben mozgó figurák pedig, ha csak hallomásból is, de mind ismerik egymást. A felnőttlét problémái, a felelősség hárítása, a konvenciók elutasítása állandó motívumok, ahogy a popkulturális közegben létezés, a képregényekért és filmekért való rajongás szintén. Az elkötelezett rajongók pedig lelkesen kutathatják a szereplők közti összefüggéseket, az utalásokat a Star Warsra vagy a Cápára, esetleg az olyan rejtett poénokat, amiket tényleg csak Smith és baráti köre érthet igazán.
Aggódtam tehát, de erre inkább volt okom a Jay és Néma Bob visszavág története miatt. Hiszen jó ideje látszik, hogy Smith-nek érdemesebb a járt úton maradnia, mintsem mindenféle kísérletekbe vágni. Ezt elsőként a Ben Affleck és Liv Tyler főszereplésével készült, giccsben világbajnok Apja lánya bizonyította. Az elmúlt évtized pedig tele volt kínosabbnál kínosabb produkciókkal. Hiába tette meg főszereplőnek Bruce Willis-t a Két kopperben, hiába merészkedett a horror területére az Agyarral, rendre felsült. A Shop-stop 2. ellenben nem is sikerült olyan rosszul, köszönhetően leginkább a két eladónak, akiket olyannyira megszerettünk a még fekete-fehér első részben. És köszönhetően a jó dumáknak, na meg a zseniális popkulturális utalásoknak.
Smith filmjeiben mindig is utóbbi kettőt bírtam a leginkább. A romantikus szál például egyszer sült csak el jól, a 97-es Képtelen képregényben. A füves poénok is többnyire kis adagokban ültek, Jay szerethetőbb volt, mikor takaréklángra kapcsolta magát. Ebből a szempontból fáraszthatta a nézőt a 2001-es film, és okozhat agyzsibbasztó perceket a mostani Reboot is.
Mi ez a reboot-dolog egyáltalán? Nem feldolgozás (remake) készült, de nem is új történetet látunk: a 2001-es film történetének vonalán haladunk, viszont új szereplőkkel, aktualizált környezettel. Ahogy Brodie (Jason Lee) szórakoztató, mintegy magyarázó jellegű monológjában elhangzik: a reboot veszi azokat az alapelemeket, amit a nézők megkedveltek, hozzájuk tesz egy kis diverzitást, és újra eladja az egészet a nézőnek. Az elmúlt években számtalan hasonló hollywoodi produkciót láthattunk a Szellemirtóktól az Ocean's 8-en át az Aladdinig.
Smith pedig nemcsak Hollywood újrahasznosító üzemmódjából űz gúnyt, de saját magából, mostani próbálkozásából és a teljes munkásságából egyaránt. Kis adagokban ez már megvolt 2001-ben is, most viszont csúcsra járatja a dolgot. A szereplők beszólnak az utóbbi tíz év rosszul sikerült Smith-filmjeinek, sőt, ezúttal maga a rendező is megjelenik, hogy Néma Bob mellett életre keltse mindenki kedvenc bokszzsákát, Kevin Smith-t.
Az eredeti sztori szerint Jay és Néma Bob Hollywoodba indult, hogy megakadályozzák az ő karaktereiken alapuló képregényfilm elkészültét. Az új változatban pedig szintén útrakelnek, csak most már a reboot megszületését szeretnék ellehetetleníteni.
A Reboot ezekkel az önalázásokkal, illetve a Smith-moziverzumra való visszautalgatással annyira metafilm lett, hogy az a sokat próbált nézőnek is fejtörést okozhat. Nem árt előtte újranézni az összes kapcsolódó filmet (hat Jay és Néma Bob-film, plusz az egyéb Smith-rendezések), illetve felkészültnek lenni ezek fogadtatásából, a rendező nünükéiből, filmes-képregényes preferenciáiból. A legendás poénokat a rendező sosem ereszti: természetesen itt is meghallgathatjuk a Shop-stop szeretnivalóan hisztiző boltosától, Dantétól, hogy neki ma be sem kellett volna jönnie dolgozni. És ezúttal is kapunk remek popkulturális poénokat, egészen frisseket ráadásul: a Hang nélkült éppúgy megemlítik, ahogy mondjuk A víz érintését. A legjobb persze mindig, mikor a Star Wars kerül szóba. A rajongók fejből idézik a monológokat a Halálcsillagot felépítő munkások sanyarú sorsáról (Shop-stop), vagy épp A Jedi visszatér fajvédő jellegéről (Képtelen képregény). (És ugyanilyen volt a Shop-stop 2.-ben, ahogy a Gyűrűk Ura-trilógiát magyarázták el néhány lépésben.)
A Reboot nem is csupán a 19 évvel ezelőtti filmet, de a teljes Smith-életművet folytatja. Így valóban a film egyik legszebb része, mikor előkerül a Képtelen képregény két hőse, Affleck és Joey Lauren Adams, és értelmet adnak a folytatásnak. Smith az Apja lányával egyszer már próbált az apaságról mesélni, de az a próbálkozás sajnos giccsbe fulladt. Most viszont sikerül hoznia azt az érzelmi hatást, ami megvolt a Képtelen képregényben is. Mindezt a rendező újabb szokásához híven a lánya, Harley Quinn szerepeltetésével, a fiatalabb generáció képbe hozásával éri el. Talán nekik is köszönhető a film bája, illetve túlmutatása az osztálytalálkozó-jellegen.
A két Shop-stop mellett eddig a Dogma, illetve a Képtelen képregény voltak a széria legjobb darabjai. Ezek mellé most odatehetjük a Reboot-ot is. Aminek amiatt is bocsátjuk meg minden gyengeségét, mert a legkevésbé sem veszi komolyan magát (szemben, mondjuk, a Shop-Show-val vagy az Apja lányával), és folyamatosan az arcunkba tolja, mekkora szemfényvesztésnek vagyunk épp a tanúi. Ezt az őszinteséget pedig mindig is lehetett szeretni Kevin Smith filmjeiben.
Jay és Néma Bob Reboot – a Corvin Mozi műsorán
